A mai évfordulón Katkó Gáspár kutatónk cikkét közöljük.

1660. augusztus 27-én sikerült bevenniük Várad erődjét a Kösze Ali vezette oszmán hadaknak. A vár elfoglalása fontos epizódja volt annak a hosszan tartó politikai válságnak, amely 1657-ben kezdődött II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjárata után.

Az 1656 végén Radnóton létrejött svéd–erdélyi koalíció 1657 júniusában felbomlott, és 1657. június 23-án az erdélyi hadak kénytelenek voltak Varsó alól egymagukban visszatérni a fejedelemségbe. A visszafelé vezető úton számos megpróbáltatás várt rájuk, hiszen egy ellenséges országon keresztül kellett hazatérniük, úgy, hogy a lengyel csapatok folyamatosan zaklatták a sereget. Menet közben II. Rákóczi György háromszáz emberével gyorsan visszatért az Erdélyi Fejedelemségbe, a sereg vezetését pedig Kemény Jánosra bízta. Az igazi tragédia akkor következett be, amikor 1657 júliusának utolsó napjaiban a krími kán, IV. Mehmed Giráj csapatai a ma Ukrajnában található Trembowla mellett körbezárták a sereg maradékát, és csellel csapdába ejtették az elcsigázott katonákat. Kemény János emlékiratát alapul véve körülbelül 4-5 ezren eshettek fogságba.

A lengyelországi kudarc alaposan megrendítette II. Rákóczi György pozícióját mind a fejedelemségben, mind pedig az Oszmán Birodalomban. Nem csoda, hogy 1657. november 2-án át kellett adnia a hatalmat Rhédey Ferencnek. Az új fejedelem nem sokáig ülhetett a trónon, mert 1658 januárjában II. Rákóczi György visszatért, és kivette a hatalmat Rhédey kezéből. Akármennyire is próbálkozott, a portán hallani sem akartak róla, mindenképpen más valakit igyekeztek a helyébe ültetni. Mivel Rákóczi nem akart lemondani a hatalomról és visszatérni birtokaira, ezért a portán úgy döntöttek, hogy katonai erővel oldják meg ezt a kérdést. 1658 nyarán az oszmán és a krími tatár hadak egy pusztító hadjáratot vezettek az Erdélyi Fejedelemség ellen. Ennek befejeztével a hadjáratot vezető Köprülü Mehmed nagyvezír arra kötelezte az erdélyi rendeket, hogy Barcsay Ákos személyében új fejedelmet válasszanak. Ez a lépés nem hozta meg a kívánt eredményt, hanem még nagyobb szakadást okozott az erdélyi eliten belül, hiszen II. Rákóczi György nem akart lemondani, Barcsay Ákos egymaga pedig képtelen volt stabilizálni a hatalmát.

Mindez azt eredményezte, hogy az oszmánok nemcsak, hogy kifosztották a fejedelemséget, hanem újabb és újabb területeket hasítottak ki belőle. Ilyen zilált viszonyok között került sor Várad ostromára is, amelyet már 1598-ban megpróbáltak elfoglalni Szaturdzsi Mehmed csapatai, de a védők ellenállása miatt meghiúsult, és sokáig nem is próbálkoztak vele. A Váradon található erődítmény – amely kulcsszerepet játszott az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság keleti felének védelmében – a térség egyik legkorszerűbb vára volt. Nem csoda, hogy a kedvező alkalmat kihasználva a törökök is szemet vetettek rá. Hosszas előkészületek után Kösze Ali csapatai július 10-én érkeztek meg a vár alá, majd 14-én végleg körbekerítették azt. A harc már a kezdetektől fogva egyenlőtlennek bizonyult, hiszen Ali közel ötvenezres seregével szemben a Balogh Máté alkapitány parancsnoksága alá tartozó várvédők száma 850 és 900 fő között mozgott, akiknek mintegy harmada rendelkezett katonai tapasztalatokkal. A védők nem remélhettek segítséget sem a fejedelemtől, Barcsay Ákostól, mivel fogságban volt, sem pedig a Habsburgoktól. Noha egy nagyobb csapat Jean-Louis Raduit de Souches császári tábornok parancsnoksága alatt a közelben várakozott, de I. Lipót utasítása nélkül nem cselekedhetett. Mégis, ilyen körülmények között is sikerült 44 napig kitartaniuk. Az ostrom alatt az oszmán csapatok kiszárították a várat körülvevő árkot, és a több tornyot is sikerült aláaknázniuk. A védők – noha látták, hogy mi történik körülöttük – nem tudták megakadályozni az ostromlók előkészületeit. Helyzetüket csak tovább súlyosbította, hogy augusztus 14-én a várbeli pattantyúsok gondatlansága miatt felrobbant a lőporraktár, és nagy pusztítást végzett a vár északkeleti oldalán.

A legnagyobb támadásra augusztus 24-én hajnalban került: az aknászok felrobbantottak két jól aláaknázott bástyát, majd megindultak a katonák is. Kösze Ali csapatainak erőfeszítései ellenére az oszmánok nagy veszteségek árán sem tudták bevenni a várat. Természetesen a védők tisztában voltak azzal, hogy sokáig már nem tudják tartani Váradot, így a túlélők augusztus 27-én feladták a további harcot, és szabad elvonulás fejében visszavonultak Debrecenbe.

Az oszmánok nemcsak Váradot szerezték meg, hanem a környező vidék is a kezükbe került, nem sokkal később pedig a frissen meghódított területeket betagolták az oszmán közigazgatási rendszerbe.