A mai évfordulón Teiszler Éva, az MKI Történeti Kutatóközpontja tudományos munkatársának írását közöljük.

1488. március 20-án hagyta el a brünni nyomdát a második olyan ősnyomtatvány, amely magyar szerző tollából származott és a magyar történelemmel foglalkozott. Ez volt Thuróczy János Chronica Hungaroruma (A magyarok krónikája), amely 15 évvel azután látott napvilágot, hogy Hess András budai műhelye hasonló címmel kiadta az úgynevezett Budai Krónikát. A gyors egymásutániság jelzi, hogy a korszakban nagy igény volt e művekre, ráadásul Thuróczy munkáját nem sokkal később, 1488. augusztus 3-án újranyomták Augsburgban is, kétféle változatban.
Thuróczy – mint azt korpuszának címével jelzi – időrendben előadott történeti alkotásnak szánta művét, azaz középkori műfajt kívánt létrehozni. A krónika nagyobb részében, amelynek megírásához korábbi alkotásokat használt fel, valóban ezt is tette, a szöveg utolsó, önálló fogalmazású szakaszában azonban már humanista jegyek is fellelhetők alkotásában. A középkor névtelen, rejtőzködő alkotóival ellentétben önmagát többször is megnevezi: a krónikát három nagy részre osztotta, melyekhez külön előszót írt oly módon, hogy a szavak kezdőbetűinek összeolvasásával a szerző nevét kapjuk (akrosztichon). 

Maga Thuróczy az első világi történetíró Magyarországon. Felfigyelt arra, hogy „a magyar nép korai történetéről eltérő nézeteket vallunk, meg arról is, mely világrész szülte a magyarokat és árasztotta erre a vidékre, melynek régen Pannónia volt, most pedig éppen a magyarokról Magyarország a neve” (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 9. A vonatkozó rész Bellus Ibolya fordítása.) Mátyás király könyvtárának felhasználásával újraolvasta a régi auctorokat és a korabeli szerzőket, s ezek segítségével átdolgozta a korábbi magyar történelmet feldolgozó hazai munkák őstörténeti részét, kiegészítve azt a szkítákra és a hunokra vonatkozó tudósítások hasznosításával. Thuróczy krónikájában határozottan nemzeti nézőpontot érvényesít, a szkíta történet kibővítésével a nemzeti nagyság történeti megalapozását kívánta szolgálni. Munkája kiindulópontként szolgált az őt követő humanistáknak, Antonio Bonfininek és Petrus Ransanusnak is, akik művének kézirata sajnos nem maradt ránk, krónikájának brünni kiadása – mely egyben az itteni sajtó legjelentősebb világi nyomtatványa is – megjelenésében még a kéziratos kódexeket utánozza, a magyar vezérek és királyok összesen 41 egész alakos, ámde fiktív portréjával illusztráltan. A gazdagon díszített brünni editio fametszetei lenyűgözőek, de a legtöbb példányban ezeket nem színezték ki. Jelenleg 77 fennmaradt darab ismert belőle, közülük 18 található hazánkban.