Ebből az alkalomból Eőry Zsófia, az MKI Nyelvtervezési Kutatóközpont ügyvivő szakértője írt tanulmányt.

1872. január 15-én jelent meg az ismert nyelvművelő folyóirat első száma.

A 19. század második felében a magyarországi nyelvészek két próbatétellel is szembekerültek: az erős német nyelvi hatással és a túlzásokba esett nyelvújítással. A „harc” a kiegyezés után néhány évvel vehette kezdetét, amikor az Akadémia már szabadon működhetett, és lehetősége nyílt megindítani egy régóta tervezett nyelvvédő folyóiratot.

Az Akadémia vezetői (Gyulai Pál, Arany János és Arany László) Szarvas Gábort választották szerkesztőnek, elsősorban a „Magyartalanságok” című tanulmánya miatt, amely a pozsonyi főgimnázium 1866/67. évi értesítőjében jelent meg. Szarvast 1871-ben az Akadémia levelező tagjává választották, és ekkor bízták meg a nyelvművelő folyóirat, a Magyar Nyelvőr szerkesztésével. (Szarvast azóta a magyar nyelvművelés megteremtőjeként is szokás emlegetni.)

A Magyar Nyelvőr legelső számának címlapján, a „Mit akarunk” című lapindító írásban a szerkesztőség így fogalmazta meg a céljait:

„Akarjuk ott, a hol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását; a hol az idegen nyelvekkel való érintkezés korcs kifejezéseket termesztett, a tisztaság elémozdítását; akarjuk a követelményeknek teljesen megfelelő tudományos magyar nyelvtannak összeállítását megkönnyíteni s részben elékészíteni, az által hogy anyagot gyűjtünk s a függőben levő kérdéseket tüzetes megvitatás által tisztázzuk; mind ezt pedig a magyar nyelv életéből merített eszközök segítségével akarjuk megvalósítani”.

A konkrét célkitűzéseket négy osztályba sorolták:

1. „történeti nyelv” (adatgyűjtés a bizonytalan nyelvtani alakokról),
2. „nép-nyelv” (tájnyelvi szavak, tájszólások, népmesék, népdalok, közmondások, helynevek gyűjtése),
3. „újabb irodalmi nyelv” (új képzésű szavak, idegenszerű elemek, irodalmi művek és szakmai írások nyelvezetének bírálása),
4. „egész nyelvelmélet” (szinonimák, szintaktika, szórend, mondatrend elemzése).

Az írók és a kritikusok eleinte üdvözölték a folyóirat célkitűzéseit, de az 1870-es évek közepén már egységesen szembefordultak az új ortológia képviselőinek túlzásaival és merev nyelvszemléletével. A szerkesztőség szükségtelennek tartotta a Kazinczy-féle nyelvújítást, és a népnyelvet részesítette előnyben az írói nyelvalkotás jogával szemben. A viták hosszadalmasra nyúltak; többek között Toldy Ferenc, Gyulai Pál és Imre Sándor fogalmazott meg éles kritikákat. 1896-ban Simonyi Zsigmond vette át a lap vezetését; ő elhatárolta magát az addig érvényben lévő irányvonal szélsőségeitől, így a feszültség is megszűnt.

Simonyi szerkesztősége alatt, a 19. és a 20. század fordulóján a folyóirat nagy mennyiségű népnyelvi adatot közölt, fontos szerepet töltött be a nyelvjáráskutatás megindításában, és számos nyelvtani törvényszerűséget tisztázott. 1940-ben megszűnt, majd 1946-ban újraindult; azóta Beke Ödön (1946–1953), Lőrincze Lajos (1953–1993), Fábián Pál (1994–2008) és Keszler Borbála (2008–) vezetésével működik. Jelenleg is nagy szerepet kapnak benne a nyelvhelyesség és a helyesírás kérdései, emellett rendszeres téma az írói nyelv és a stílus.

A legelső szám egyik cikkében a szerkesztőség a folyóirat címének kiválasztását indokolja meg, és egyben a magyar beszélőközösséggel való kapcsolatát is meghatározza:

„…a »Magyar nyelvőr« mégis annyit akarna jelenteni, hogy ő a »magyar nyelv őre«. (…) Mi azt tartjuk vala, hogy a »magyar nyelv őre« nem a mi gyenge erőnkre támaszkodó folyóirat, hanem első sorban »a jó isten« lehet, s azután ha tetszik, egy okosan intézkedő kormány, mindenek fölött pedig a magyar népnek nem lankadó nemzeti öntudata”.