„Az idő rövid, hosszas szónoklattal nem fogom ezt az időt pazarolni; egyszerűen azt mondom, hogy az én meggyőződésem a fennforgó kérdésekben az, hogy Magyarországban egy politikai nemzet létezik:

(...) az egységes, oszthatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja.”[1] Deák Ferenc – többek között – ezekkel a szavakkal nyújtotta be az országgyűlés elé nemzetiségi törvényjavaslatát 1868. november 24-én. A ,,haza bölcse”, az 1868. évi XLIV. törvénycikk végső formába öntője, a nemzetállam intézményének hiányában kereste a nemzetiségi törvény politikai megalapozását.[2]

Deák Ferencre Köő Artúr kollégánk írásával emlékezünk: 

TÖRVÉNYCIKK KÖZÉP-EURÓPÁBAN, MELY ELŐSZÖR TETTE A NEMZETISÉGI JOGOKAT AZ ALKOTMÁNY SZERVES RÉSZÉVÉ. DEÁK FERENC 1868. NOVEMBER 24-ÉN NYÚJTOTTA BE AZ ORSZÁGGYŰLÉS ELÉ NEMZETISÉGI TÖRVÉNYJAVASLATÁT

1868 novemberében, a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában, három álláspont alakult ki. A nemzetiségi képviselők szerint az lett volna a kívánatos, hogy a magyarországi „népségek” számára a „nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúsága az állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik”.[3] 

A javaslat a Magyarország területén élő hat legnagyobb lélekszámú nemzetiséget „országos nemzet”-eknek nevezte, és számukra a megyerendszer nemzetiségi viszonyoknak megfelelő „kikerekítésén” keresztül követelt bizonyos kollektív autonómiát.[4] 

Mocsonyi Sándor, román nemzetiségi képviselő a törvényjavaslat vitájában 1868. november 24-én megfogalmazta: a nemzetiség újkori eszméje értelmezhetetlen a nemzetállam keretein belül elfogadott népszuverenitás és egyenlőség nélkül.[5] 

Báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter a másik tervezet, a központi bizottság által benyújtott törvényjavaslat megfogalmazójaként és a nemzetiségi kérdés szakértőjeként volt érintve a vitában.[6] 

A kultuszminiszter nem értett egyet a kisebbségi javaslattal. Meglátása szerint az konzerválta volna a nemzetiségi sokszínűséget, ami – véleménye szerint – eltűnőben van Európa szerte.[7] 

Legfőbb ellenvetése az volt, hogy a kikerekített megyékre alapozott közigazgatás megakadályozza az asszimilációt.[8] 

Az eötvösi álláspont (központi bizottság javaslata) megkerülte a nemzetiségi kérdés értelmezési tartományául szolgáló sajátos magyar politikai világra történő utalást.[9] 

A magyar nemzetiségi kérdés rendezését az összbirodalom nemzetiségi ügyeinek logikája mentén oldotta volna meg. A törvényjavaslat szövege mintegy evidenciának tartotta, hogy a hivatalos nyelve az országnak a magyar, és a tervezet az államot az „államkormány”-nyal azonosította. 
Deák Ferenc kérdésre adott válasza teljesen egyedi volt. 1868. november 24-ei, a fentiekben már említett felszólalásában a kisebbségi javaslatot teljesen mellőzte, Eötvösék álláspontjával kapcsolatosan azt mondta, hogy bár sok pontjával egyetért, de több olyan is akad, amivel nem. 

A „haza bölcse” az „egy politikai nemzet” alapelvét emelte törvényre. Ahogy a törvény ismertetése előtt felszólalásában fogalmazott: „Magyarország összes honpolgárai, az alkotmány alapelvei szerint is, politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.”[10] 

Eötvös József nem védelmezte a maga álláspontját. Deák javaslatát – „mint a központi bizottság többségének indítványával elvben megegyezőt” – teljes egészében elfogadta.[11]

A nemzetiségi törvény (1868. XLIV. tc.) alapvetően liberális alkotás volt. A törvény biztosította a nem magyar nyelvek széles körű használatát. 

MINDEN ORSZÁGLAKOS ANYANYELVÉN NYÚJTHATTA BE A KÖZSÉGHEZ, MEGYÉKHEZ, ANNAK KÖZEGEIHEZ ÉS A KORMÁNYHOZ INTÉZETT BEADVÁNYAIT, S EZEKRE ANYANYELVÉN IS VÁLASZT KELLETT KAPNIA. 

Hasonló lehetőségeket teremtett a községek (szabadon választott) ügyviteli nyelvének alkalmazására. 

MEGKÖTÉS NÉLKÜL HASZNÁLHATTÁK AZ ANYANYELVET AZ EGYHÁZAK, EGYHÁZI HATÓSÁGOK ÉS AZ ÁLTALUK FENNTARTOTT INTÉZMÉNYEK.

Így a községek, egyházak, magánosok maguk választották meg iskoláik tannyelvét, másfelől a törvény részben az állam kötelességévé tette a középszintű nemzetiségi nyelvű oktatásról való gondoskodást.[12] Egyik legfontosabb intézkedése kimondta, hogy „a nyelv, művészet, tudomány, gazdaság, ipar és kereskedelem előmozdítására szolgáló más intézetek felállítása végett is az egyes honpolgárok… társulatokba vagy egyletekbe összeállhatnak… pénzalapot gyűjthetnek, és azt ugyan az államkormány felügyelete alatt nemzetiségi törvényes igényeiknek is megfelelően kezelhetik”.[13] 

A törvény még végső szövegében is tükrözi a vezető reformpolitikusok liberális gondolkodását, melyben a további fejlődés nem csupán egyetlen vonalú útként létezett, hanem a nemzeti kérdés alakulására is – természetesen világos megszorításokkal – több alternatívát kívánt lehetővé tenni.[14] Nem mondható, hogy a törvény nem biztosított kollektív jogokat a nemzetiségeknek, noha elsősorban a teljes egyéni és kulturális szabadságra épült. De mert hiányzott belőle az egyes nemzetiségek külön politikai egyéniségének elismerése, elfogadhatatlannak tűnt a nemzetiségi politikusok zömének.

Az 1868. évi XLIV. törvénycikk nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Európában is az első hatályos jogszabálygyűjtemény volt, amely a nemzetiségi jogokat egyetlen önálló törvénycikkbe összefoglalva az alkotmány szerves részévé tette.[15] Ez a törvény a nemzetiségi jogszabályok élettartalma tekintetében is egyedülálló, hiszen hosszú időn keresztül mindig rajta keresztül épült fel a nemzetiségek magyar államhoz viszonya, pedig időközben az ország területe és népessége is olyan kényszerű változásokon ment keresztül, amelyre szintén nem találunk példát Közép-Európában.[16]

Felhasznált irodalom:

Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek II. kötet 1850-1873. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Válogatta, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Deák Ágnes.
elérhető még itt: : letöltés ideje: 2022. november 15.
Gángó Gábor: Az 1868. évi nemzetiségi törvény és következményei. In: Magyar Kisebbség évf. (2009) 1-2. (51-52.) sz. 9–16.
Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I kötet: 1867–1892. Tankönyvkiadó, Budapest, 1952. 5.; 140–141.
Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Tanulmányok a magyar közjog és politikai történet köréből. Kolozsvár (Minerva), 1944. 3.; 505.
Szász Zoltán: Politikai élet és nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867–1918). In: Szász Zoltán (szerk.): Erdély története III. Budapest (Akadémiai Kiadó), 1988. 1629.
[1] Deák 2001.
[2] Gángó 2009. 9.
[3] Kemény 1952. 5.
[4] Gángó 2009. 9.
[5] uo.
[6] uo.
[7] Kemény 1952. 140–141.
[8] Gángó 2009. 10.
[9] uo.
[10] uo.
[11] uo.
[12] Szász 1986. 1629.
[13] Az 1868. XLIV. törvénycikk (a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában) 26. §-a. Lásd még: Mikó 1944. 505.
[14] Szász 1986. 1629.
[15] Mikó 1944. 3.
[16] uo.