Az évfordulón Teiszler Éva kutatónk írását közöljük.

A hirtelen birodalommá váló oszmán-török állam hazánkat fenyegető veszélye Zsigmond király uralkodása (1387–1437) idején tudatosult a Magyar Királyság vezetésében. Az 1396-os nikápolyi vereségig, melyben a magyarok mellett nemzetközi erők is részt vettek, még hihetőnek tűnt a török kiverése a Balkánról, később azonban a magyar állam tartós védekezésre készült fel a törökkel szemben, végvárrendszer és ütközőállamok kiépítésével, valamint rövid hatótávolságú hadjáratokkal.

1439 augusztusának végén Szendrő vára elesett, egyúttal az ütközőállamul szolgáló Szerb Fejedelemség is megszűnt, a Magyar Királyság tehát az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédosává vált. Nem sokkal később elhunyt Habsburg Albert magyar király (1437–1439) is. 1440 tavaszán, amikor az uralkodó váratlan halálát követően a trónutódlás miatt belviszály tört ki a Magyar Királyságban, II. Murád szultán (1421–1444) azonnal személyesen hadat indított Nándorfehérvár, az ország déli kapuja ellen. A vár azonban – Tallóci János vránai perjel, nándorfehérvári kapitány (1438–1445) és társai több hónapos kitartásának köszönhetően – magyar kézen maradt, miközben a belháború ügye e páratlan helytállást nemzetközi és hazai téren egyaránt elhomályosította.

A belső hadakozás az 1442. év végén a Luxemburgi Erzsébet királyné és I. Ulászló király (1440–1444) között – Cesarini Julián bíboros, IV. Jenő pápa (1431–1447) legátusa közvetítésével – létrejött győri békével megszűnt, ugyanakkor időközben Hunyadi János fellépése a török–magyar harcokban fordulatot látszott hozni: 1441–1442-ben aratott sikerei személyét a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezték. Ezt az 1443–1444. évi téli hadjárat – nem annyira katonai, mint erkölcsi – sikerei csak fokozták, magával hozva a bolgárok és albánok török elleni lázadását.

Egy, a török Balkánról történő kiűzése érdekében indítandó sikeres hadjárat reménye ezáltal még inkább fellángolt az Ulászlót támogatók körében, amit a pápa által részben egyházhatalmi szempontból is támogatott keresztes hadjárat ügye is erősített. VIII. János bizánci császár (1425–1448) ugyanis az oszmán fenyegetettség árnyékában trónja megmentése érdekében a firenzei zsinaton 1439-ben felajánlotta a latin és görög egyház 1054-ben megszakadt unióját, amelyet IV. Jenő pápa a saját fősége alatt képzelt el, ám ennek megvalósításához a görög papság és nép meghódítására is szükség volt, hozzájuk pedig a Balkánon keresztül vezetett az út.

1444 tavaszán a lengyelek, valamint a havasalföldi vajda, a bosnyák király, a szerb, albán és bolgár felkelők, az Ulászlót támogató magyar urak és a pápa pénzén fogadott zsoldosok részvételével megkezdődött a hadi készülődés a török ellen, ugyanakkor II. Murád kecsegtető békeajánlattal kereste fel a magyar királyt és Brankovics György szerb despotát is. A végső ajánlat Szerbia visszaadásáról, 100 ezer arany hadisarc megfizetéséről és háború esetén 30 ezer fegyveres rendelkezésre bocsátásáról, valamint 10 éves béke megkötéséről szólt a szultán részéről.

A béketárgyalások a török és magyar fél között 1444. januártól júniusig folytak. Magyar részről a király és Hunyadi, továbbá Brankovics is saját megbízottat küldött a tárgyalásokra. A végül június 12-én Konstantinápolyban megszületett béketervezetet II. Murád ratifikálta, majd követeivel megküldte a magyar királynak is szentesítésre. Az augusztus 1. körül Szegedre érkezett ajánlatot a királyi tanács – heves viták közepette – elfogadta, de Ulászló és az országnagyok augusztus 4-én nyilvánosan megesküdtek arra, hogy a háborút a törökkel szemben folytatják, s a velük kötött béke, mégha eskü alatt történik is, érvénytelen lesz. Augusztus 15-én a magyar király nevében Hunyadi – akit Cesarini Julián a „pogánynak tett” esküje alól felmentett –, szerb részről pedig Brankovics György Nagyváradon megkötötte a békét, majd szeptember 22-én Ulászló és Hunyadi seregeikkel benyomultak az Oszmán Birodalom területére, aminek eredménye a király halálával végződő várnai csata lett 1444. november 10-én.

A „szegedi béke” néven elhíresült eseménnyel kapcsolatban ma is számtalan kérdés vetődik fel: Ulászló háta mögött történt-e megegyezés Hunyadi és Brankovics között? Előre megfontolt volt-e a békeszegés, s ha igen, miért tette ezt Ulászló? A szultán részéről a békeajánlat csak csel volt-e? Ezekre a kérdésekre – ha egyáltalán megkapjuk – megnyugtató választ csak az egykorú angol, európai és oszmán-török források további vizsgálata fog adni. Hunyadi Mátyás török politikája mindenesetre igazolta: a magyar határ egy erős védelmi vonal fenntartásával, rövid hatótávolságú, átgondoltan indított kisebb támadásokkal és folyamatos békekötésekkel volt csak tartható.