A középkori Magyar Királyság törvényei, jogszabályai közül számos ismeretlen: elveszett vagy lappang. Szisztematikus, teljességre törekvő összegyűjtésükre először az 1504. évi országgyűlésen merült fel igény, aminek következtében jelentős kodifikációs tevékenység indult meg.

Ennek lett eredménye – a különböző kéziratos törvénygyűjtemények összeállítása mellett – az 1584-ben nyomtatásban is megjelent A nemes Magyarország királyainak törvényei, végzései és cikkelyei című munka, amely a később több kiadást is megért, az aktuális joganyaggal folyamatosan bővített Corpus Juris Hungaricibe is bekerült.

Ezek a gyűjtemények Zsigmond magyar királytól (1387–1437) hét rendelkezést tartottak fenn. Közéjük tartozik a király 1435-ben kibocsátott két dekrétuma: az úgynevezett Decretum maius avagy Nagyobb törvény, amit a Corpus Juris Zsigmond hatodik dekrétuma cím alatt közöl, és Zsigmond úgynevezett V. dekrétuma. Előbbi, amely a bíráskodás, megyei tisztviselők, valamint a közigazgatással összefüggő egyéb kérdéseket tárgyalja 1435. március 8-án, Pozsonyban, utóbbi, amely a hadüggyel foglalkozik, március 12-én, Budán kelt. A sorszámozásuk – amely keletkezési idejüknek ellentmond – annak köszönhető, hogy a Corpus Juris Hungariciben közlésük sorrendje felcserélődött.

Zsigmond törvényei közül a Decretum maiust ez idáig Mályusz Elemér vizsgálta behatóan. Megállapítása szerint a király mindkét 1435. évben keletkezett törvényének alapelveit 1432–1433. évi sienai tartózkodása idején dolgoztatta ki egyik legbizalmasabb tanácsadójával, a jogász végzettségű Aranyi István királyi jogügyigazgatóval. Zsigmond az általa kidolgozott javaslatokat innen küldte haza, hogy előbb a megyék, majd az országgyűlés tárgyalják meg őket, végül a törvény szövegét hazatérte után a Pozsonyban megtartott országgyűlésen véglegesítették.

A Decretum maius – rendhagyó – előszava ezt alá is támasztja 

miután minket már római királlyá megválasztottak és az első római király koronát Aachenben fejünkre tettük volt, és azután nem régiben a szent római birodalom választófejedelmeinek tanácsára, a császári legfőbb méltóság megszerzése végett, Lombardia területére kiszállván, Milánóban a római birodalom második királyi koronáját megkaptuk, majd meg Róma városába mentünk s ott szentséges urunknak a pápának, negyedik Jenő úrnak kezéből a szokott ünnepélyességgel császári jelvényeinket átvettük, azután pedig Olaszország és Németország némely vidékeit bejárván, a római szentegyháznak és birodalmunknak eközben elénkbe került ügyeit óhajtásunk szerint elintézvén, ezektől megszabadulva, végre az időközben királyi jelenlétünktől megfosztott és a jogsértések meg erőszakos kártételek miatt állapotában s a béke meg nyugalom gyönyöreiben megzavart kedves Magyarországunkba visszatérve, első személyes lakásunkat e Pozsony városunkban berendeztük és a felségünk köré sereglett híveinkkel, tudniillik ez országunk főpapjaival és báróival együttesen országunk egyes vármegyéiből a nemeseket bizonyos gyűlésre egybehívattuk: Végre egybegyülekezésük után, az egész ország testét a távollevők teljes hatalmával képviselő eme főpapjainknak, báróinknak és országunk nemeseinek egyértelmű óhajára, tanácsára, közös megegyezéssel és beleegyezésükkel elhatároztuk […] hogy a kellő, rendezett és egyenlő igazságszolgáltatás érdekében […] megtartandó […] törvényeket hozzuk […] és állapítsuk meg.

Mályusz e „preambulumnak” különös jelentőségét és rendkívüliségét a következőben látta. Azzal, hogy a törvény bevezető szövege megfogalmazta: „a prelátusok és bárók között a nemesek, az ország egész testét a távollévők teljes hatalmával képviselve, vettek részt a tanácskozáson” (Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 148.), először fogalmazta meg az állam organizmusként történő felfogását. Ez bizonyítja, hogy az organikus államtan ekkor már közismert volt Magyarországon, ami a politikai gondolkodást a Szentkorona-eszme kibontakozására ösztönözte.