Ezen az évfordulón Teiszler Éva munkatársunk írását közöljük.

A cseh és német trónon uralkodó, Luxemburgi dinasztiából származó Zsigmond brandenburgi őrgrófnak I. Lajos király (1342–1382) halála előtt meglehetősen nagy esélye volt a magyar trón megszerzésére. Apja, IV. Károly német-római császár (1355–1378), aki korábban elsőszülött leányát, Margitot I. Károly magyar királlyal (1301–1342) kötött egyezsége alapján a későbbi I. Lajos királlyal házasította össze, a magyarországi Anjou dinasztiával a későbbiekben is rokonságot kívánt fenntartani, ezért az 1370-es évek végén volt vejével kezdett tárgyalásokba ifjabb fia, Zsigmond és az idősebb magyar királyleány, Mária eljegyzéséről. A kézfogót meg is tartották, s a Prágában született Zsigmond 1379 óta a magyar királyi udvarban nevelkedett mint a trón természetes várományosa.

Amikor I. Lajos 1382. szeptember 10-én elhunyt, majd 6 nappal később a székesfehérvári bazilika általa alapított sírkápolnájában nyugalomra helyezték, másnap – végakaratának megfelelően – elsőszülött leányát, Máriát Demeter esztergomi érsek törvényesen Magyarország királynőjévé koronázta. Mindezek ellenére az ország alapvetően két, illetve három táborra szakadt az utódlás kérdésében. A magyar előkelők nagyobb hányada támogatta Mária öröklését, és általa leendő férje uralkodását, abban azonban már eltértek a vélemények, hogy I. Lajos akaratának megfelelően Zsigmond, vagy más legyen-e a királynő férje. A brandenburgi őrgróf ellenében ugyanis felmerült, hogy inkább Lajos orléans-i herceghez kellene Máriának nőül mennie, ráadásul ezt a lehetőséget az anyakirályné is támogatta. A két tábor akkor fogott össze igazán és egyezett ki egymással, amikor a – harmadik – nőági öröklést egyáltalán nem támogató, az udvarban kisebb támogatást élvező párt erőteljes külföldi segítséget kapott.

Ez a csoportosulás a fiági öröklés törvényességét vallotta, s úgy vélte, hogy az Anjou-ház egyetlen életben lévő férfitagjának, az ugyancsak Lajos udvarában nevelkedett Kis – más néven Durazzói – Károlynak kell továbbvinnie a dinasztiát. A nápolyi király rokona támogatása érdekében 1385 szeptemberében partra szállt Dalmáciában. A Mária uralmát támogató frakciók a hír hallatán kiegyeztek, Zsigmond és Mária esküvőjét megtartották, de már késő volt. Kis Károlynak és támogatóinak ekkorra sikerült a közhangulatot a „nőuralommal” szemben felkorbácsolnia, így Zsigmond Csehországba menekült, Mária pedig lemondott a királyságról Károly javára, akit 1385. december 31-én törvényesen megkoronáztak Székesfehérvárott.

A válság azonban ezzel még nem oldódott meg. Károlyt ellenfelei 1386 februárjában meggyilkolták, hívei, akiknek élén a Horvátiak álltak, azonban továbbra sem voltak hajlandók meghódolni I. Lajos leányának, sőt, fogságba ejtették anyjával együtt. Zsigmond, aki már 1386 tavaszán visszatért Magyarországra bátyja, Vencel német és cseh király hadaival, csupán a következő évben tudta leverni lázadásukat. Királlyá koronázására azonban csak azután kerülhetett sor, hogy – választott királyként – elfogadta az országnagyok által előterjesztett feltételeket. Felavatását 1387. március 31-én rangidős főpapként Himfy Benedek veszprémi püspök végezte el Székesfehérvárott.