A rovásírás első tudományos igényű kutatója a 19. század méltatlanul feledett tudósai közé tartozik.

Szabó Károly a 19. század méltatlanul feledett tudósai közé tartozik, azok közé a szorgalmas adatgyűjtők, forrásközlők közé, akiknek a munkássága nélkül a magyar nemzeti történelem és irodalom lényegi részei feltáratlanok maradtak volna, ám munkásságukat a 19–20. század fordulójának nagy történeti összefoglalói árnyékában az utókor nem értékeli eléggé.

1824. december 17-én született Köröstarcsán, és 65 munkás év után 1890. augusztus 31-én hunyt el Kolozsvárott. Életpályája eleje, mint 19. századi tudósaink nagy részének, változatos, mai szemmel nézve különös kitérőkkel: nem történésznek készült, jogot tanult, 1843-ban tette le vizsgáit, majd joggyakornokként, jegyzőként dolgozott és ügyvédi oklevelet is szerzett, de ügyvédként sohasem praktizált, hanem 1846-ban úgy döntött, tengerész lesz. A fiumei tengerészeti tanfolyam egy évének elvégzése után azonban betegség miatt erről le kellett mondania, és Pestre költözve Toldy Ferenc, akkoriban legelső irodalomtörténészünk mellett vállalt munkát, irodalmi életrajzok összegyűjtését (a később soha meg nem jelent Magyar Tudósok Tára gyűjtemény számára), illetve ógörög klasszikusok magyar fordításával kísérletezett. Irodalomtörténészi pályáját pedig a szabadságharc szakította meg. Természetesnek mondható, hogy a fiatal, hazáját szerető kutató nemzetőrnek, majd honvédnek állott és a szabadságharc végéig harcolt a bánáti hadszíntéren, főhadnagyi rangot érve el.

A szabadságharc bukása utáni kényszerhelyzetben indult meg történészi pályája, rövid bujdosás után keresve lehetőséget alkotó tevékenységre: régi pártfogója, Toldy Ferenc gróf Teleki József titkárának ajánlotta. E munkakörében a Teleki-levéltárat rendezte, majd részt vett a tudós gróf A Hunyadiak kora Magyarországon című nagy művének elkészítésében. Ez a mű nem az ő dicsőségét növelte, de nagyrészt az ő munkájával jött létre. Noha 1855-től visszatért az ógörög nyelvhez, ez nem szakította meg történészi pályáját: ekkor a nagykőrösi református gimnáziumban tanított Arany Jánossal és Szilágyi Sándorral együtt, s nagyszerű történészünk, Szilágyi barátsága csak növelte a történettudomány iránti elkötelezettségét, majd 1859-től haláláig Kolozsvárott tanított, előbb a református kollégiumban (emellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárosa is volt), majd az egyetemen, s az utóbbi intézményben már a magyar történelem nyilvános rendes tanára volt.

Nehéz lenne eldönteni, mi Szabó Károly főműve: a magyar nemzet történetét számos korszakban, területen kutatta. Saját korában talán a honfoglaláskorról és az Árpád-korról írott művei voltak a legnevesebbek (A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig, Pest 1869., Emlékiratok a magyar keresztyénség első századáról, Pest 1865., Kun László, Budapest 1886.), a mából visszanézve talán még pótolhatatlanabbak később írott, a székely történelemről írott művei (A régi székelység: székely történelmi és jogi tanulmányok, Kolozsvár 1890; Székely oklevéltár, Kolozsvár 1872–1898.). Nem hagyhatjuk említés nélkül a legkevésbé látványos, de legnagyobb munkát igénylő kutatásait sem, amelyeket könyvtárosi minőségében végzett: a régi magyar könyvkiadásnak a maga korában páratlanul bő bibliográfiáját, bár ennek az utolsó két kötetét már halála után kellett kiegészíteni és sajtó alá rendezni (Régi Magyar Könyvtár I–IV., Budapest 1879–1898.).

A legnagyobb jelentőségű tette talán mégis a magyar történelem latin és különösen görög forrásainak közlése. Különösen a honfoglaláskor érdekelte, de nem kizárólag: fordításában megjelent Anonymus, Kézai, de Rogerius mester is, sőt a bizánci birodalom bukását megörökítő Kritobulosz 1467-es krónikája, II. Mehmet élete is. Első avatott magyar értelmezője volt Priszkosz rhétor töredékeinek, Bíborbanszületett Konstantinnak, Bölcs Leó Taktikájának. Ekkor mutatkozott meg életpályája kanyarainak igazi haszna: fölényes görög nyelvtudása és tengerészeti, illetve gyakorlati katonai szakismeretei (melyeket a szabadságharc legkuszább harcterén szerzett). Nem csoda, ha némi gúnnyal emlegette a „szobatudósokat”, a sokoldalú ember volt az eszményképe. Nagy kár, hogy Bölcs Leónak csupán a magyarokat érintő rövid szakaszát fordította le: mai napig ez a legszakszerűbb, harcászati szempontból is pontos fordítása, dacára annak, hogy ma már sokkal jobb kritikai kiadásból ismerjük a császár írását, mint őneki lehetősége volt. Nyelvtudásának köszönhetően lett a 19. század második felének kiemelkedő honfoglalás-kutatója. Az egyik első volt, aki igyekezett a görög források neveinek helyes kiejtését tisztázni. Persze ma már tudjuk azt is, miben bírálhatóak a nézetei: sajnos a magyar nyelvészetben nem volt eléggé képzett, így magyar etimológiái rendszerint nem fogadhatók el – de ezzel nem áll egyedül, ő abban a korban élt, amikor mindenki mindenféle etimológiával megpróbálkozott. Csodálatra méltó, hogy mennyire tisztelte a forrásokat, s a 21. századból visszanézve ez is hibaforrás, a forráskritikája a kelleténél gyengébb. Benne még nem merült fel, hogy Anonymus hitelességében kételkedjék, vagy akár a székely - hun-hagyomány pontosságában. A maga korában azonban ez a forrástisztelet erény volt: ő nem bánt önkényesen a forrásszöveggel, nem értelmezte félre bármilyen koncepciónak megfelelően, mint akkoriban a legtöbben, s itt nem elsősorban magyar, hanem nyugat-európai kutatókra gondolhatunk, nem is beszélve a kis közép-európai népek kezdődő nacionalista történetírásáról. Szabó Károly természetesen tüzes hazafinak érezte magát élete végéig, de nem erre, hanem szaktudására és forrásismeretére volt szüksége, amikor rendszeresen fellépett magyarellenesen elfogult történészekkel szemben. Ezek rövid, de hatásos írások: néhány oldalon, világos érveléssel megsemmisítette állításaikat. Nagy kár, hogy ezek az írások magyarul, magyar folyóiratokban jelentek meg, így nem lehetett nemzetközi hatásuk!

Életében Szabó Károly munkássága megkapta a méltó elismerést: 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1871-ben rendes tagja, 1881–82-ben a kolozsvári egyetem dékánja, 1882–83-ban rektora is volt. Érdekes módon ma egyik legrövidebb, szinte mellékes munkája alapján ismerjük leginkább: ez a székely rovásírás első tudományos leírása. Barátja, Orbán Balázs fedezte fel 1864-ben az énlakai unitárius templom mennyezetének festett rovásfeliratát, s miután felhívta rá a figyelmét, Szabó Károly még abban az évben közölte megfejtését. Nem elsősorban a viszonylag jól érthető felirat nem is tökéletes olvasata itt a tudományos eredmény, hanem az, hogy összegyűjtötte a rovásírásról akkor elérhető összes adatot – ami nagyon kevés volt: ez volt az első hitelesen leírt és máig fennmaradt felirat –, és érdemben ma is helyes magyarázattal adta ki. A rovásírás-kutatás lényegében az 1910-es évekig nem is tudott továbblépni. Méltó tehát, hogy ennek kapcsán máig emlékezzünk rá, annál kevésbé, hogy többi eredményeit elfeledjük.