1896. augusztus 18-án, Újpesten született Laziczius Gyula, nyelvész, nyelvjáráskutató, egyetemi tanár, a nyelvtudomány doktora, irodalomtörténész, az MTA rendes tagja. Fonológiai és általános nyelvelméleti kutatásaival a 20. századi magyar nyelvtudomány egyik kiemelkedő alakjává vált.

Az újpesti főgimnáziumban érettségizett 1914-ben, majd a Budapesti Tudományegyetemen tanult tovább, ahol 1915-ben megszakította a tanulmányait, ugyanis katonaként harcolt az első világháborúban a keleti fronton. 1916-ban hadifogságba esett, ahonnan 1918-ban tért haza. Mindezek után folytatta a tanulmányait és 1920-ban magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. 1922–1932 között a Kohner kereskedő-bankház külföldi levelezési osztályának volt a vezetője, ezzel egy időben pedig nyelvészeti tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Miután 1929-ben átvette a bölcsészdoktori oklevelét, az 1930–1932 közötti időszakban belföldi kutatási ösztöndíjjal végzett nyelvészeti tanulmányokat, így 1933-ban magántanári képesítést szerzett az általános hangtan – különös tekintettel a magyar és szláv nyelvekre – tárgykörben. Politikai okok miatt 1950-ben kényszernyugdíjba kellett vonulnia, ám a tudományos kutatómunkát ezek után sem hagyta abba. 1952-ben a nyelvtudományok kandidátusa lett, 1957-ben pedig külön eljárás nélkül vált a nyelvtudományok doktorává.

Nyelvészeti kutatásai az általános nyelvészet témakörének vizsgálata mellett mindenekelőtt a fonetikára és a fonológiára fókuszáltak. Nagy hatással volt rá az újgrammatikus nyelvszemléletet felváltó strukturalista nyelvelmélet, amelynek képviselői a nyelvet elemeire bontották és az elemek közötti viszonyokat vizsgálták, a viszonyokból vontak le következtetéseket. Laziczius Gyula szintén hozzájárult a strukturalizmus magyarországi térhódításához, ugyanis munkásságát, kutatásait Saussure mellett nagymértékben meghatározta a funkcionalista aspektust hangtanban is alkalmazó Prágai Nyelvészkör és Baudouin de Courtenay hangtani elmélete is, ennek következtében a fonetika és a fonológia kérdéseit ő maga is funkcionális megközelítésből vizsgálta. 1932-ben Bevezetés a fonológiába címmel jelent meg munkája, amely hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt a tudományág első összefoglalója volt, pontosabban ezt tartják a világ első fonológiai tankönyvének. A kötetet 1931-ben német nyelven is kiadták. A munka első része bemutatja a fonológia történeti kialakulását, legfontosabb elveit; a második rész a magyar nyelv fonológiájával foglalkozik; a harmadik rész pedig a történeti fonológia leglényegesebb kérdéseit tárgyalja. 10 évvel később, 1942-ben megjelent az Általános nyelvészet. Alapelvek és módszertani kérdések című munkája, 1944-ben pedig a Fonétika című műve.

Laziczius Gyula Fonétika című munkájának borítója. Forrás: Antikvárium.hu

Általános fonológiai kutatásai mellett tanulmányozta az európai és magyarországi nyelvjáráskutatás hangtani alapelveinek előzményeit és hátterét is. Laziczius mindemellett egy olyan szintagmatikán is dolgozott, amelynek értelmében a nyelvnek két szemléltető funkciója van. Szerinte a nyelv egyrészt a tárgyakat, cselekvéseket, folyamatokat jeleníti meg, vagyis ezekhez rendel nyelvi jeleket. Másrészt a nyelvnek olyan eszközei vannak, amelyek ezeket a jeleket egymáshoz kapcsolják – ez alkotja a nyelv szintaxisát. Úgy gondolta, hogy a nyelvészeti kutatókat kizárólag a szintaktikai eszközök érdekelhetik, ugyanis a végtermék, a mondat már nem tartozik a szintaxishoz. Lazicziusnak ez a szintagmatikája viszont nem jelent meg.

A világháború okán viszonylag későn kezdte el a nyelvtudományt művelni, a politika pedig hamar eltávolította az elfoglalt posztjaiból, így tudományos eredményeinek nemzetközi tekintélye csak későn érkezett meg. Külföldi elismertsége csak a halálát követően, 1960-ban lett, emlékének még nemzetközi tanulmánykötet is szenteltek.

A Magyar Tudományos Akadémiának 1935-ben levelező, 1945-ben pedig rendes tagja lett. Az MTA szervezeti átalakulása során 1949-ben tanácskozó taggá minősítették, a rendes tagságát az 1957-es halála után, 1989-ben kapta vissza. 1990-ben szintén posztumusz Kossuth-díjban részesült, amelyet a modern magyar nyelvtudomány megteremtéséért végzett munkásságáért kapott.

Laziczius Gyula sírja a budapesti megyeri úti temetőben. Forrás: Íráskép

„A Saussure és Bühler, illetőleg a prágai iskola működése nyomán egyre határozottabban kibontakozó modern nyelvészeti irányzatoknak hazánkban kétségkívül Laziczius volt legeredményesebb és leghatásosabb meghonosítója és továbbfejlesztője. Amit Gombocz még csak elkezdett, de aminek teljes kifejtésében korai halála megakadályozta, azt hazánkban Laziczius bontakoztatta ki számos cikkében és könyvében. Az általános nyelvészetet mint önálló nyelvtudományi diszciplínát nálunk ő emelte először európai színvonalra.” – írta Laziczius munkásságáról Telegdi Zsigmond, nyelvész.

Felhasznált irodalom

Kassai Ilona 1990. Laziczius Gyula hangtani munkássága. Magyar Nyelv.

Kiefer Ferenc 1997. Laziczius Gyula. Magyar Nyelv 93/3.

Kiefer Ferenc 2020. Nyelvtudományi irányzatok az Akadémián. (elérhető: https://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_Eloadasok_tara/Nagy_kezdemenyezek_az_Akademian_20001106/Kiefer_Nyelvtud_kezdemenyezesek_20001106.pdf)

Laziczius Gyula 1942. Általános nyelvészet. Alapelvek és módszertani kérdések. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Telegdi Zsigmond (szerk.) 1968. Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Budapest: Tankönyvkiadó.

Pulai Éva 2011. Laziczius Gyula (jegyzetek össszefoglalása). Íráskép. (elérhető: http://iraskepkepiras.blogspot.com/2011/11/laziczius-gyula-jegyzetek.html)

Vértes Edit 1957. Laziczius Gyula. Magyar Nyelvőr: 3.