101 éve temették el Ady Endrét

Az 1919. január 29-i eseményről Schmidt Rita Emese, a Magyarságkutató Intézet munkatársa írt cikket.

A kormány megbízásából a temetést a Vörösmarty Akadémia rendezte.

A költőt a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, a temetésére több ezres tömeg gyűlt össze. A gyászolók jelentős része a múzeum előtt rekedt, mert már nem engedték be őket.

A szertartás délután két órakor kezdődött az Operaház kórusának énekével, majd Haypál Benő református lelkész mondott búcsúztató beszédet, amit Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter szavai követtek. „A második magyar forradalom Petőfijét kell most elbúcsúztatni. Ady költészete azok közül az értékek közül való, amelyeket át kell menteni az új életbe.”

Ezután Móricz Zsigmond mondott beszédet, melyben prófétának nevezte, mert tizenkét éve már megjósolta a legnagyobb nyugalmi időszakban a közelgő bajt.

Vincze Sándor a szociáldemokraták nevében búcsúztatta.

Babits Mihály a Nyugatot képviselte, „Kolumbus voltál nekünk, és mi úgy néztünk rád, mint Kolumbus hajósai az ő kapitányukra. Vezér, nézz bennünket, a tieid vagyunk, egy részed él bennünk és csírázik. A te halhatatlanságod mi bennünk indul el hosszú útjára.”

Pikler Gyula az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségét képviselve búcsúzott. „Nem a köztünk lobogó tűz kihamvadását látom, hanem mindjárt az örök csillagot az égen.”

Bíró Lajos az összes újságírói intézmény nevében mondott beszédet. „A ravatal előtt, amelyen korunk legnagyobb magyarja pihen, a magyar újságírók nevében hajtom meg fejemet mély alázattal. Ady Endre első hívei, első apostolai, első hittérítői a magyar újságírók voltak… Menj nagy testvérünk, térj vissza a Fényhez, amelynek fia voltál…”

Jászi Oszkár a Társadalomtudományi Társaságot képviselte.

Délután négy óra volt, amikor elindult a Kerepesi temető felé a menet. Ady Endre díszsírhelyet kapott a főút mellett, Jókai sírjával szemben. A temetőben még további beszédekkel búcsúztatták a költőóriást.

Kernstok Károly a radikális párt nevében Adyra mint a párt egyik alapítójára emlékezett. Schöpflin Aladár a szabadkőműves Martinovics-páholyt képviselte. A Nemzeti Színháztól Beregi Oszkár jelent meg. Nesztel Balázs a diákok nevében mondott búcsúztató beszédet. A pap zárógondolatai után a Munkás Dalárda énekének kíséretében földelték el a koporsót.

(A megemlékezők sorait a Pesti Napló 1919. január 30. 70. évfolyam, 26. számának 4. oldaláról és a Világ 1919. január 30. 10. évfolyam 26. számának 4. oldaláról idézte a szerző.)

Az Új Időkben így emlékeztek meg a költőről: „Azt mondták: forradalmár. Kétségkívül az volt, Dózsa György lanttal a kézben. De így a zseni mindig forradalmár, akár kezdeményezője, akár betetőzője egy fejlődésnek. Az ily forradalom áldott és szent, mert tőle a költészet múltjában az igaz értékek, a fejedelmi nagyságok világa nem lett rommá és hamuvá, ellenben támadt egy új világ s abban új fejedelem: Ady Endre.”

A fotó megjelent az Új Idők 1919 február 9. 25. évfolyam 6. számának 7. oldalán.

 

Ady Endre: Temetés

 

Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom,

Temetem elhervadt, boldog ifjuságom,

Amennyi örömet nyújtott hébehóba,

Azt mind belezárom sötét koporsóba...

Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

 

Nincs ember szivében oly keserű bánat,

Mint az én szivemben. Elnémítja számat...

Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta,

Aki nekem dalolt lenn a koporsóba

Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

 

Ki fog majd dalolni boldogságról nékem?

Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten?

Ki ad szent álmokat a rideg valóra?...

Minden kincsem ott van, ott a koporsóba

Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

 

Sötét koporsó, bár mindenem elzártad,

Szivem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat!

Szeretni vágy szívem minden kis atomja,

Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna?

Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

 

Temetek. Temetem éltem ifjuságát,

Temetem szívemnek minden édes vágyát.

Oh, de megsiratnám hogyha könnyem volna

Kedves halottaim, ott a koporsóba...

Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.