A március 1-jei évfordulón Prof. Dr. Gulyás Lászlónak, az MKI Történeti Kutatóközpontja tudományos tanácsadójának írását közöljük.

Az 1918. október 31-i őszirózsás forradalomnak nevezett eseménysor után több mint egy évig tartó kaotikus időszak következett a magyar történelemben. Az ország nagy részét Károlyi Mihály elhibázott lépései következtében csehszlovák, román, szerb és francia csapatok szállták meg, miközben a maradék országban 133 napig tombolt a vörös terror. Ez a káosz Horthy 1919. november 16-i Budapestre történő bevonulása után kezdett kitisztulni. Novemberben hivatalba lépett a Huszár-kormány, decemberben meghívták Magyarországot a versailles-i békekonferenciára, és 1920 januárjában sor került a nemzetgyűlési választásokra. Az ország lassan kezdett visszatérni a normalitás útjára.

Ebben a helyzetben kulcskérdésként merült fel az államforma és az államfő kérdése. Az államformát – köztársaság versus királyság – a magyar politikai elit rövid idő alatt eldöntötte. Széles körű konszenzus alakult ki, hogy Magyarország államformája a királyság marad. Ez a döntés azonban rögtön felvetette a következőt: Ki legyen a király?

Az 1920. január 25-i választáson a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) és a Kisgazdapárt megközelítőleg egyenlő számú mandátumot szerzett. Mindkét párt egyetértett abban, hogy Magyarország királyság legyen. Csakhogy a KNEP politikusai legitimisták voltak, azaz a 1918 novemberében „az államügyek intézésétől” visszavonult IV. Károlyt tekintették Magyarország jog szerinti uralkodójának, és ezért a restauráció mellett szálltak síkra. A Kisgazdapárt viszont a szabad királyválasztás mellett érvelt, azaz IV. Károlyon kívül más személyt is el tudott képzelni a magyar trónon.

A legitimisták és a szabad királyválasztók küzdelme azonban nem a magyar parlamentben dőlt el. 1920. február 2-án a brit és a francia kormány határozottan jelezte Budapestnek, hogy új államfőként sem IV. Károlyt, sem a Habsburg-ház valamelyik tagját nem tudják elfogadni. A vezető politikusok rendhagyó megoldást találtak: úgy döntöttek, hogy ideiglenes jelleggel kormányzót állítanak az ország élére. Hasonló megoldásra volt már példa a magyar történelemben, gondoljunk csak Hunyadi János és Kossuth Lajos kormányzóságára. Az elvi döntés megszületése után felmerült a gyakorlati kérdés: Ki legyen a kormányzó?

Két név merült fel kormányzójelöltként: Apponyi Albert és Horthy Miklós. Apponyinak három nagy hátránya is volt: egyrészt az életkora – ekkor már 74 éves volt –, másrészt köztudott volt erős legitimista álláspontja. Harmadrészt a nevével fémjelzett oktatási törvény (1907) miatt – melyről a Nagy Háború alatt a Monarchia-ellenes emigráció, majd a háború után a leendő kisantant politikusai a lehető legsötétebb képet festették – személye Nyugaton összeforrott az erőszakos magyarosítással. Mindezek miatt sem London, sem Párizs bizalmát nem bírta.

Ezzel szemben Horthyról fokozatosan nagyon pozitív kép alakult ki az antant döntéshozóinak körében. Az USA katonai missziójának vezetője, Harry Bandholtz tábornok már 1919 augusztusában „patriotizmussal átitatott, vitathatatlanul egyenes és becsületes tisztként” ír róla egy jelentésében. A Huszár-kormány létrehozása körül serénykedő antantdiplomata, Sir George Clerk 1919 őszén Budapestről azt jelentette Versailles-ba, hogy „teljes mértékben bízik Horthy tengernagy őszinteségében”. Horthy 1920 januárjára gyakorlatilag elnyerte az antant bizalmát és támogatását. Ráadásul Horthy rendelkezett az egyetlen ütőképes magyar fegyveres erővel, a Nemzeti Hadsereggel.

A marxista történetírás, illetve utóda, napjaink balliberális történetírása a fentebbi két tényezőt hangsúlyozza. A kép objektivitása érdekében azonban még további tényezőkre kell felhívnunk a figyelmet. Egyrészt Horthy 1919 őszén és 1920 elején begyűjtötte a magyar politikai élet számos meghatározó csoportjának támogatását – például a konzervatív arisztokratákét. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy mivel korábban nem vett részt a pártpolitikában, pártok feletti személyiségként mutatkozhatott. Másrészt annak ellenére, hogy protestáns volt, elnyerte a katolikus egyház támogatását is. Harmadrészt vidéken a parasztság és a városokban a polgárság a háborús hőst és a Magyarországot a válságból kivezetni képes erős embert látta benne. Ennek a képnek a kialakulását jelentősen elősegítette, hogy a román megszálló csapatok kivonulása után Horthy számos városba (Székesfehérvár, Tatabánya stb.) a Nemzeti Hadsereg élén, felszabadítóként vonult be.

Egyetértünk Thomas Sakmyster amerikai történész véleményével – aki egyébként monográfiájában Horthyról nem túl hízelgő képet vázolt fel –, miszerint Horthyt valószínűleg akkor is nagy többséggel megválasztották volna kormányzónak, ha demokratikus népszavazást tartottak volna a kérdésben.

A kormányzóválasztás azonban más módon valósult meg: első lépésként a magyar Nemzetgyűlés 1920. február 28-án elfogadta az 1920. évi I. törvényt, mely kimondta, hogy „az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ”. A törvény elfogadása lehetővé tette, hogy 1920. március 1-jén a Nemzetgyűlés szavazhasson a kormányzó személyéről. Az eredmény Horthy elsöprő sikerét hozta: 141 szavazatból 131-et kapott, 7 szavazatot Apponyi mellett adtak le, két további jelölt egy-egy szavazatot kapott, és volt egy üresen leadott szavazólap is.

A szavazásra némi árnyékot vetett, hogy Prónay és Ostenburg alakulatai kordont vontak az Országház köré és több képviselőt nem engedtek be, illetve magában az épületben egyenruhás tisztek sétálgattak. Nem tagadhatjuk, ezek a kísérőjelenségek egyfajta megfélemlítési kísérletként értékelhetők. De abban is biztosak vagyunk, hogy Horthy ezek nélkül is megnyerte volna a nemzetgyűlési szavazást, legfeljebb az őt nem támogató szavazatok aránya nőtt volna meg némileg.

A szavazás után Prohászka Ottokár katolikus püspök vezetésével küldöttség indult Horthyért a Gellért Szállóba, ahol budapesti bevonulása óta vezérkarával együtt lakott. Horthy fogadta Prohászkát, aki az alábbiakat mondta: „A magyar nemzetgyűlés kormányzóvá választotta. Méltóztatik elfogadni Magyarország kormányzójának tisztét?” Horthy válasza megdöbbentette az esemény szemtanúit, ugyanis kijelentette, hogy az 1920. évi I. törvény olyan mértékben megköti a kormányzó kezét, hogy ha a törvényt nem változtatják meg, ő inkább a hadsereg főparancsnoka marad. Prohászka telefonon felhívta az Országházat, és tájékoztatta a képviselőket Horthy feltételeiről. A képviselők meghátráltak, felhatalmazták Prohászkát, hogy közölje Horthyval: a kormányzói jogkör kiterjesztésére irányuló követeléseinek törvényes úton eleget fognak tenni.

Ezek után Horthy gépkocsival az Országházba hajtatott – itt még némi alkudozásra került sor –, majd Horthy tengernagyi egyenruhában belépett az ülésterembe, jobb kezét esküre emelte, és erős, katonás hangon letette az esküt. A Nemzetgyűlés tapssal és örömkiáltásokkal köszöntötte kormányzóját.

Azt, hogy a Nemzetgyűlés és az egész ország hogyan értékelte Horthy kormányzóvá választását, és a jövőre nézve milyen általános várakozást fogalmazott meg vele kapcsolatban, véleményünk szerint a legplasztikusabban Z. Nagy Ferenc kisgazdapárti politikus örökítette meg emlékirataiban. Eszerint: „Horthy a mi akkori fogalmunk szerint ’nagy lelkesedéssel’ megválasztott kormányzó volt, és reméltük, hogy Kossuth Lajos nyomdokaiba lép.”

Az már napjaink kérdése, hogy a kormányzóválasztás 100 éves évfordulóján vajon a történészek és a közvélemény igen vagy nem választ ad-e arra a kérdésre, hogy sikerült-e Horthynak Kossuth nyomdokaiba lépnie.