Valószínűleg emberi természetünkhöz tartozik, hogy hajlamosak vagyunk nemzetünk nagyjaira egyetlen kiemelkedő, jelképes erejű tettük alapján emlékezni, és emiatt – bár úgy érezzük, megadjuk nekik az őket illető tiszteletet – életművük igen jelentős része marad ki a köztudatból.

Igaz ez még akár Petőfi Sándorra is (akinek mellesleg szintén ma ünnepeljük a 200. születésnapját), hiszen első gondolatunk róla mindenképpen ez: „elszavalta a Nemzeti Dalt, megindította a ’48-as forradalmat”. Még inkább ez a sors teljesült be Tamási Lajoson, akit a legtöbben kizárólag az 1956-os forradalom hasonlón jelképes erejű verséről, a Piros a vér a pesti utcán c. költeményről ismernek. Pedig Petőfivel ellentétben Tamási életművének legjavát nem a forradalom előtt, hanem után alkotta meg költőként is, és eszközök nélkül, pusztán a hite erejével dolgozó „nemzetpedagógusként”, aki a forradalom leveretése után, mikor más közéleti tevékenységre – megalkuvás nélkül – nem maradt lehetősége, József Attila szellemében „egész népét tanította nem középiskolás fokon”.

Amíg Tamási Lajos életútja ide vezetett, a külső eseményeket tekintve nem volt különösebben kalandos, akár eseménytelennek is mondható. Nagykónyiban született szegény sorú családban, később szülei Pesterzsébetre költöztek. Ekkor ez a kisváros még csak a budapesti agglomeráció része, de apja már Budapesten dolgozott, így Tamási Lajos egyformán részese lett a kisvárosi létnek és a budapesti munkásosztály életének. De már ekkor vonzódik az irodalomhoz és szinte természetesen felfelé, magasabbra tör: polgári iskolát, majd gimnáziumot végez, sőt egyetemre is felveszik – arra azonban már nincs anyagi lehetősége, hogy el is végezze. Tulajdonképpen egész további életében Budapesthez kötődik, a világháborúban azért nem kell katonaként részt vennie, mert hadiüzemben dolgozik.

A XX. század közepének budapesti munkásfiataljai sajnos ritkán tudtak elkerülni egy tipikus életutat, még azok is, akik (mint ő) műveltségükkel kimagasodtak: szervezett munkások lesznek, majd rendszerint valamelyik baloldali párt felé sodródnak. Tamási 1945-ben már a frissen alapított Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség nevű, egyértelműen kommunista dominancia alatt álló ernyőszervezetben szerepel; eddigre irodalmi képességei is kiderültek, így a szervezetnek egy kis helyi újságját szerkesztette, s ekkortól fogva jelentek meg versei is. Mint akkoriban rengeteg tapasztalatlan fiatalt, a kommunista eszmék behálózzák: hisz benne, hogy a munkásosztály hatalomra jut s egy szabad, sikeres, mindenkinek jogokat (és ami számára nagyon fontos: szellemi felemelkedést) adó országot épít. Néhány év múlva természetesen meglátja, hogy a valóság éppen az ellenkezője, de a különös a dologban az, hogy nem az eszményeit veti el, hanem csak arra a következtetésre jut, hogy a Rákosi-diktatúra (vagy 1956 után általánosan: a szovjet típusú állam) a munkásosztály, illetve a szocializmus ellensége; de még sokáig abban bízik, hogy ez ellenében egyszer még győzhet az eszme...

Később néhány évig közigazgatási munkakörben dolgozott, majd szerencséjére 1950-ben átkerült a Magyar Írók Szövetségébe, az elnökség titkára lett, utána pedig még párttitkár is. (A mából visszanézve nehéz ennek a kornak a bonyolult hatalmi viszonyait, klikkharcait megértenünk. Természetes, hogy megdöbbenünk: lehetett-e egy tisztességes emberből párttitkár? Azt kell látni: őt akkor választották meg erre a posztra, amikor a szövetség először lépett fel a rá kényszerített rend ellen, és a rákosista elnököt, Darvas Józsefet megbuktatva a hatalom ellenében Veres Pétert választották elnökké; hasonló szabadulási kísérlet az is, hogy az állampárt képviselőjének is olyan embert válasszanak, aki ezekben az években egyre tisztábban látja a diktatúra szörnyűségét.) És ahogy 1953-tól legalább korlátozottan lehetőség nyílik az igazság kimondására, a magyar írók legkiválóbbjaival együtt határozottan reformokért emeli fel a szavát. A Magyar Írók Szövetségét ekkoriban a Nagy Imre-kormány szövetségesének lehetett tekinteni a Rákosi-pártvezetéssel szemben, és az egyetlen legális félig-meddig ellenzéki szervezetnek. Ezért ma szinte elképzelhetetlen tekintélye volt országszerte. Az ekkor még fiatal, harmincas évei legelején járó Tamási pedig a szövetségen belül integratív személyiség volt, akit egyéni becsületessége és megfontoltsága miatt társai általánosan tiszteltek és betöltött pozíciójánál fogva viszonylag eredményesen is tudta képviselni az írók érdekeit és céljait.

Az irodalmi életben tehát Tamási Lajos már 1956 előtt közismert volt és közmegbecsülésnek örvendett – nem annyira művei, mint jelleme miatt és mert az Írószövetségben betöltött pozícióját a közjó érdekében igyekezett felhasználni. Ez természetesen azt is hozta magával, hogy a forradalom idején is aktív a közéletben, amellett, hogy ír több méltán híres, klasszikus értékű forradalmi költeményt (Piros a vér a pesti utcán, Egy körúti sírkeresztre, Halottak napja). Ezekben a napokban az Írószövetség folyamatosan tárgyal az államhatalommal, hogy az ismerje el a forradalmat, fogadja el követeléseit; függetlenül attól, hogy a Nagy Imre-kormány csak vonakodva, az időt húzva hajlandó ezeket a követeléseket teljesíteni, az Írószövetség képviselőire szívesen támaszkodik, hiszen 1953–56 közti reformküzdelmeik alapján politikailag is tapasztalt, kompromisszumra képes, és nem utolsósorban országszerte népszerű emberekről van szó. Nyilván ennek köszönhető, hogy Tamási Lajost november 1-jén a Szabad Kossuth Rádió kormánybiztos-helyettesévé nevezik ki, ezt a beosztást november 4-éig tölti be. Természetesen a második szovjet támadáskor a rádiót azonnal elfoglalják, de Tamási Lajost négy nap után egyszerűen hazaengedik, és ezzel közéleti szereplése tulajdonképpen véget is ért. December 6-án ugyan letartóztatják, de szerencséjére a diktatúra egy kissé, még e legvadabb napjaiban is korrupt volt. Családja több potentát közbenjárását is meg tudta nyerni, és nem mellékesen nemzetközi botránytól is lehetett tartani, mert a letartóztatás hírét eljuttatták az angol rádióhoz is. Így ismét kiengedték. Január 17-én az Írószövetség működését hatalmi szóval felfüggesztik, és innentől fogva Tamási Lajos csak egy állástalan magánember. Igaz ugyan, hogy 1957 tavaszán megjelenhet egy verseskötete Keserves fáklya címmel (természetesen ebből már az említett legfontosabb verseit „jóindulatú figyelmeztetésre” ki kell hagynia), de a kádárista kultúrpolitika képviselőit ez csak feldühíti, hiszen ennek a kötetnek a tartalmával sem a forradalombeli múltját bánja meg és nem hajlandó az új hatalmat igazolni – éppen ellenkezőleg, a címadó vers ezekkel a(z 1957-ben veszedelmesen nyílt) sorokkal végződik:

Nyílj ki, vérünkből nyílj ki végre

forradalom, te örök álmunk,

– vagy könnyűnek találtatunk és

a varjú, ha károg utánunk.

Támadó kritikákat kap, fenyegetéseket, nem kevésbé veszedelmes személy, mint maga Révai József „fehérterroristának” nevezi, és persze innentől fogva hosszú ideig nincs lehetősége publikálni. A következő kötete majd csak 1963-ban lát napvilágot, s utána életében már csak két újabb kötet. Általában véve ritkán ír, de akkor nagy horderejű, komor verseket, amelyeknek visszatérő témája a nyílt vagy körmönfontabb állami terrorral szembekerült egyszerű ember kilátástalan helyzetének, vagy éppen reménytelen helytállásának megjelenítése. Az irodalmi közéletben nem vesz részt, nem vehet részt, ezt csak akkor tehetné, ha „megbánást” tanúsítana, de ő az elveit és múltját nem tagadja meg.

Végül egy másfajta közéletet tud teremteni magának: 1960-ban felveszik a Csepel Művekhez, azzal a nem éppen fontosnak szánt munkafeladattal, hogy az üzemi újság irodalmi mellékletét szerkessze. Ebből kiindulva alakítja meg 1962-ben az Olvasó Munkás Klubot, amelyet aztán nyugdíjazásáig, 1983-ig vezet. Ebben is hű maradt elveihez: miután meggyőződött róla, hogy a bolsevik típusú állam semmilyen körülmények közt nem az „osztálynélküli társadalmat” valósítja meg, csupán a féktelen terrort, ő annál inkább a munkásosztályt szolgálja azon az egyetlen módon, amivel még ebben a rendszerben is remélheti a felemelését: a műveltség szintjének emelésével és terjesztésével. Noha azt hihetnők, egyetlen ember részéről ez csak egy szűk körre terjedő kísérlet lehet, kitartó munkájával nem csekély eredményt ér el és nagyon is széles körben. Az Olvasó Munkás Klub mintaértékű intézménnyé fejlődött, ahol egyfelől valóban nagyon sok munkás számára nyílt meg a művelődés, a kultúra területén való gyarapodás lehetősége, másrészről nem csak olvasó, hanem író emberek is lettek belőlük, s az ekkor induló nemzedék több jelentős írója itt kezdte pályafutását, Tamási tanítása, pártfogása és az általa számukra kiharcolt megjelenési lehetőség segítségével. Így mégis az eszköztelen, magányos és a rendszerből kitagadott írónak lett Magyarországon az egyik legszélesebb tanítványi köre.

A folytonos és sokszor kilátástalannak tetsző küzdelem Tamási Lajos egészségét korán felőrölte. Azt még megérhette, hogy a forradalmat eltipró Kádár-rendszer megbukik – hozzátehetjük, hogy az ő köréhez tartozók közül többen is aktív szerepet vállaltak a rendszerváltoztatásban –, de hogy a szabad Magyarország fejlődésnek tud-e indulni, azt már nem láthatta meg. A hetvenedik születésnapját éppen nem érte meg, pedig már készülőben volt válogatott verseinek ünneplő kötete.