Az emlékezés, az emlékállítás sajátos gesztusának, a felismert és egyben felvállalt feladatnak szép példája dr. Mózes András kéziratban maradt, négykötetes munkája. Olyan munka, amely nemcsak kézimunka volta révén egyedi, egyszeri és megismételhetetlen munka. A történelmi múlt, a gyökerek felkeresésének, feltárásának egy olyan sajátos változata, amelyben az egyetemes történelem s annak helyi vonulatai és az egyéni élmények, emlékek jól megférnek egymás mellett; olvasmányossá, személyessé, emberivé téve azt, amit a levéltárak, múzeumok - a maguk szakszerűsége ellenére vagy éppen annak köszönhetően - olyan fagyos messziségből és olyan ridegen tárnak fürkésző szemek elé.

Olyan történet ez, amelyben az események és a nevek folyamatosságának bemutatása  révén a szerző a megmaradás reményét kínálja falusi vagy falubéli társainak. Azt üzeni közösségének, hogy itt éltünk és itt élünk. ,,nem mentünk el és nem is akarunk elmenni" sáromberki katonafias emberek levele Telekihez Bécsbe.) Emellett az elöljárók (az egyház és az oktatás szolgálói, valamint az adakozó patrónus) életpályáját is bemutatja, ezzel pedig mondanivalója az, amiről Teleki Sámuel úgy ír, hogy ,,legyünk buzgók a könyörségben s fáradhatatlanok a mi felebarátaink iránti jótételben és serények a jóságos cselekedetekben, mert ezek a mi evangéliumi hitünknek gyümölcsei. Legyünk szorgalmasak a mi hivatalink szerint munkáink végzésében, hogy felettébbvaló szegénységgé ne terheltessünk, tilalmas dolgok cselekvésére ne vetemedjünk, miglen megnyugszunk minden fáradságos munkánktól."

A hosszú és türelmes kutató s rendszerező munka nyomán tehát létrejött egy falumonográfia, amely nemcsak a levéltári adatok egybesorolása, a helyi emlékek kivetítése s kimerevítése, hanem - éppen a lejegyzés gesztusa révén - ,, palackba zárt üzenet".