„Öt dolog van, amit soha sem tettem. Száz aranyat tűzök ki annak a fejére, aki engem valaha nevetni, fizetni, gorombáskodni, hízelegni vagy szaladni látott” – idézte bernátfalvi Bernát Gáspár (Tiszafüred, 1810. június 26. – Pest, 1873. január 4.) egyik híres mondását Törs Kálmán a reformkor fővárosi kávéházainak jellegzetes íróegyéniségéről írott nekrológjában. 

Hazánkban egyelőre még nem ismeretes Heinrich Bitterfeld domonkos szerzetes Anjou Hedvig, Lengyelország királynője, I. (Nagy) Lajos királyunk lánya számára írt királytükre, a De vita contemplativa et activa (A szemlélődő és a cselekvő életről), sem pedig a mű a szerzője. 

Caput mundi. Évszázadok óta ezzel a kifejezéssel illetik a nyugati latin kereszténység központját, a pápaság székhelyét, Rómát, amelyet a késő középkori Európa egyik legfontosabb vallási központjaként zarándokok ezrei kerestek fel nemcsak Itália, hanem az Alpokon túli országok földjéről is.

Általában a köztudat „a bécsi béke” alatt az 1606. június 23-án megkötött egyezményt érti, amely Bocskai István (erdélyi fejedelem 1605–1606) és Rudolf Habsburg uralkodó (német-római császár 1576–1612) és magyar király (1576–1608) között jött létre. Ez a béke zárta le a Bocskai-szabadságharcot (1604–1606). 

Ha közeli hozzátartozóinkról mesélünk, megkerülhetetlenül szülőkre, gyermekekre, egyenes és oldalági rokonokra terelődik a szó. Ha szerencsés családtörténetünk van, akár családfánkat is meg tudjuk mutatni párszáz évre visszamenőleg. Talán nem meglepő, hogy a nyelvek leszármazásában is anya- és leánynyelvekről beszélünk. De vajon következik-e ebből, hogy biológiai felmenőink mintájára mindjárt nyelvi családfák rajzolásába fogjunk?

Vörösmarty Mihályról (1800–1855) a legtöbb magyar olvasónak közismert nagy romantikus művei jutnak eszébe, a Szózat, A gondolatok a könyvtárban, Az előszó, esetleg még a Csongor és Tünde is.

1849 júniusában Görgei Artúr tábornok kísérletet tett arra, hogy a cári intervenciós erők beérkezése előtt megverje a császári-királyi fősereget. 

László Gyula székely származású régészprofesszor és képzőművész a XX. század legnagyobb hatású magyar őstörténet-kutatója volt. Számos megemlékezés idézte és idézi fel pályafutását, szemléletformáló munkásságát, amely a tudományban és a közművelődésben egyaránt érvényesült.

A lengyel származású II. János Pál pápa 1999 kora nyarán körútra indult saját hazájában. Ez volt minden idők leghosszabb pápai látogatása Lengyelországban, II. János Pál regnálását tekintve a nyolcadik, amelynek fénypontja a korábban már boldoggá nyilvánított Kinga, IV. Béla magyar király (1235–1270) és felesége, Laszkarisz Mária elsőszülött gyermekének szentté avatása volt 1999. június 16-án.

A magyar közgondolkodásban mindig erősen jelen volt a keleti származás gondolata, és számos magyar kutatót erősen hajtott a vágy, hogy felfedje a magyar nép, illetve a magyar nyelv rokoni kapcsolatait, megoldja származásuk rejtélyét.