Kétszázöt esztendeje született a marosszéki Szentgericén Jakab Elek történész, jogász, levéltáros, aki jelentős tudományos életművet hagyott az utókorra.

„Jakab Elek a XIX. század egyik legtermékenyebb és legalaposabb erdélyi magyar történetírója volt, aki gazdag és értékes életművet hagyott az utókorra” – írja elődjéről Egyed Ákos történész.

Munkássága áttekintette Erdély egész történetét: három kötetben elkészítette Kolozsvár monográfiáját, két kötetben ismertette a királyföldi (erdélyi szász) viszonyokat, feldolgozta a báró Wesselényi Miklós elleni hűtlenségi pert és Szádeczky Lajossal közösen megírta Udvarhelyszék történetét. 

Középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri unitárius gimnáziumban kezdte, majd a kolozsvári unitárius kollégiumban folytatta, ahol már diákkorában – a később ugyancsak neves történetíró Kőváry Lászlóval együtt – diáklapot szerkesztett, s részt vett az önképzőkör tevékenységében. Jogot tanult, jurátusként a marosvásárhelyi királyi táblánál szerzett tapasztalatot, majd 1841-től 1848-ig a Nagyszebenben székelő kincstartóság hivatalnoka volt, 1848-ban pedig a marosvásárhelyi táblabíróság bírája lett.

1848 szeptemberében belépett a honvédségbe, majd Bem József parancsnoksága alatt végigharcolta a szabadságharc legfontosabb erdélyi ütközeteit. A vesztes temesvári csata után a megszálló orosz seregnek adták meg magukat. Később megírta visszaemlékezéseit az 1848–49-es eseményekről, s ebben a művében idézte meg Bem szavait, aki a törökországi emigrációt választva így búcsúzott tiszttársaitól: „Védjék bátor kis seregem fönnmaradt részét s tegyenek meg érette minden lehetőt és a katonai becsülettel megférőt. Tartsák fenn magukat a jövő számára, akik a tollal bánni tudnak, írják le majd harcainkat s nemzetök súlyos megpróbáltatását utódaik számára, a késő kor tanúsága végett.”

Jakab Elek a szabadságharc bukása után éveken át szülőfalujában gazdálkodott, és 1854-ben költözött Kolozsvárra, ahol feleségül vette Mike Rózát, az erdélyi guberniumi levéltár igazgatójának leányát. Apósa, Mike Sándor maga is kiváló történetíró és forrásgyűjtő volt, sírjuk ma együtt található a kolozsvári Házsongárdi temetőben.

Történetírói pályáján Jakab Elek nemcsak apósa támogatását élvezhette, hanem olyan befolyásos főurakét is, mint gróf Mikó Imre, aki két ízben is viselte Erdély főkormányzói tisztségét (1848, 1860–61), s aki arra kérte a közéleti és kutatói tapasztalattal rendelkező Jakabot, hogy legyen segítségére az Erdélyi Történeti Adatok című három kötetes forráskiadás elkészítésében. Később Jakab Elek így vallott erről: „Maga mellé vett, a politikai üldözések sanyarú éveiben biztos menhelyet, vendégszerető hajlékot s alkalmat adott arra, hogy hazánk történetének alapos tanulmányozása, valamint alkotmányunk visszaállítása után, hivatali helyzetem és időnként nyilvánossá lett történelmi dolgozataim által folyvást lelki hajlamaim szerint munkálkodva, képessé legyek a nagyobb tudományi értékű, önálló művem megírására.” 

Szorgalmát és tehetségét elismerve Kolozsváron a főkormányszék levéltárosa, majd apósát követve a levéltár igazgatója lett. 1875-ben a budapesti Országos Levéltár tisztviselője lett, és a Magyar Tudományos Akadémia tagjának is megválasztották.

Autodidakta történetkutató volt: azokban az időkben, amikor műveltsége alapjait megszerezte, még nem volt szervezett történészképzés; akárcsak ő, kortársai is jogi vagy teológiai tanulmányok révén, a forrásokat megismerve váltak történetíróvá. A kor divatos áramlata, a pozitivizmus annyiban hatott rá, amennyiben az alaposan megismert források segítségével aprólékosan adatolta megállapításait, s monográfiáit okmánytárakkal együtt adta közre. Ahogyan a reformkort és a szabadságharcot felidézte, láthatjuk: gondolkodásából nem hiányoztak a szabadelvűség és a romantika eszméi sem: „Mi hazánk minden ajkú népét a világtörténetben páratlan nagylelkűséggel – minek pénzügyi súlyos következményei alatt már-már roskadoz államunk s a nemzet – részesévé tettük a legszebb alkotmánynak, melynek védelmében – megtámadtatva két nagy hatalomtól, háborítva s marcangoltatva benn fölszabadított honfitársainktól – legjobbjaink százezernyien hősileg ontották véröket orgyilkos megtámadtatásokban, nyílt harctéren, börtönben, lőpor s golyó által s a bitófán.”