A ma 200 éve született író kétségtelenül azon kevés személyiség közé tartozik, akit nem a szó szokásos értelmében kell bemutatni az olvasónak.

A magyar kultúrának olyan megtestesítőjéről van szó, akinek életművéről megközelítő fogalma mindenkinek van. Nem mellékesen azt is érdemes megjegyezni, hogy a magyar irodalomból jószerivel ő volt az első, aki nemzetközi hírnevet is kivívott magának. Kevesen tudják például, hogy már életében csak angol nyelvre több mint húsz művét fordították le, és Viktória királynőnek is kedvenc írói közé tartozott.

Azt is mindenki tudja, hogy ennek az életműnek kulcspontja, ahonnan kiindulva lehet legtöbb művét értelmezni, az 1848-as forradalom, amelynek egyik vezéralakja volt. Mindössze huszonhárom éves volt e meghatározó pillanatban, amiben önmagában persze nincs csoda: az emberek rendszerint húszéves koruk körül szoktak forradalmárok lenni. (Az már érdekesebb, hogy a forradalom szervezéséhez szükséges racionális, higgadt szervezőmunkát leginkább ő végezte.) Az igazán meglepő az, hogy ekkor már sikeres, mai szóval élve befutott író volt: tehát nem március idusa emelte fel őt és tette híres emberré, hanem fordítva: a huszonhárom éves ifjú mint tekintélyes személyiség tudta irányítani az eseményeket.

Egy szempontból ez a nap az életpálya csúcsa lett: az a viszonylag rövid időszak követte, amíg valóban érdemben irányítani tudta a történelmet. A szabadságharc másfél évéről beszélünk, amikor mint politikai újságíró nem csekély tekintélyt élvezett, és amíg csak lehetett, józan, mérsékletre és lehetőleg kompromisszumokra törekvő, az ún. békepártot támogató elveket és gyakorlatot hirdetett, akár Kossuthtal is szembehelyezkedve. Amikor aztán ezt a császári önkény teljes rugalmatlansága lehetetlenné tette, az utolsó pillanatig, a világosi fegyverletételig a feltételek nélküli harc híve maradt. Bár – az önkényuralom éveit leszámítva – élete végéig politikus is maradt, vezérszerephez nem jutott, nem is törekedett rá. Évtizedeken át országgyűlési képviselő volt, 1875-ig ellenzéki, 1875-től kormánypárti, különböző választókerületekben, idős korában többnyire Erdélyben; élete utolsó hét évében pedig a főrendiház tagja.

Helyénvaló volt itt röviden összefoglalni Jókai politikusi pályáját, hiszen erre oly ritkán emlékezünk; de természetesen ez a pálya az írói életműhöz képest jelentéktelen. (És akkor arról még nem beszéltünk, hogy Jókai mellesleg kiválóan festett, és ha őt magát lenne módunk megkérdezni, mit tart élete legnagyobb sikerének, talán a gyümölcsöskertje kialakítását és gondozását nevezné meg.) Ennek az írásnak a terjedelme elégtelen arra, hogy írásművészetét akár csak vázlatosan is bemutassuk; ehelyett inkább arra kell felhívni a figyelmet, hogy művei sajnos még mindig – vagy akár egyre inkább – nem kapják meg azt az elismerést, amelyet érdemelnének.

Köztudott, hogy Jókai írásművészetének értékelése kezdettől mindmáig teljesen más a közönség – a magyar nép – és az irodalomkritika szemében. Az irodalomtudományi értékelés Jókainak általában a hibáit és gyengeségeit sorolja, vég nélkül. Szemére hányják műveinek szerkezeti gyengeségeit, romantikus szemléletét – minden más szerzőnél ugyebár természetes és helyes, hogy a romantika fénykorában romantikus művet ír –, fekete-fehér jellemalkotását és így tovább. Mi lehet ennek az oka? Az egyik magyarázat természetesen az irodalomtudomány elitista szemlélete, amely szerint, ha egy mű a nagyközönség számára érthető, akkor kisebb a művészi értéke. Ez pontosan úgy igaz napjaink irodalmára, mint ahogy igaz volt a XIX. század második felében, Jókai korában is. Akkor azonban még ott volt „enyhítő körülménynek” a Jókai-regények hangsúlyozott közéleti érdeklődése, a magyar nemzeti sorskérdések központba helyezése, elsősorban múltunk, történelmünk eleven megjelenítése. (Az elsősorban itt a közönségsikerre értendő: valójában Jókainak éppen annyira fontos, csak sajnos kevésbé ismertté vált művei foglalkoznak az akkori magyar jelennel, sőt a magyar jövővel.) A XIX. századi közgondolkodás számára ez olyan erény, amelyért még az ellenséges kritikának is fanyalogva, de el kellett ismernie az író páratlan nagyságát. A XXI. században ellenkezőleg, a józan ész számára érthetetlen módon olyan közvélemény alakult ki, amely az irodalmi alkotás apolitikusságát, nemzeti sorsunktól való távolságtartását tartja erénynek, és így Jókai már kétszeresen korszerűtlen és hibáztatható szerző.

Ennek megfelelően, amikor Jókai életének végére kialakult egy körülbelüli „kánon”, az elsősorban azokat a műveket tartalmazta, melyeknek nemzeti értékéről a kritikusok és az olvasók egyetértettek. Elsősorban a reformkort, a szabadságharcot és az azt követő éveket bemutató művekről van szó, és kétségtelen, hogy Jókai páratlan krónikása volt ennek a jórészt általa személyesen átélt (és alakított) félszázadnak, de épp annyira számított az is, hogy a nemzet közös gondolkodásmódját artikulálta a korszakról. Más műveinek viszont a szemlélete nem teljesen egyezett a közvélekedéssel – s ezek a művek bármilyen jelentősek is legyenek irodalmi vagy akár eszmetörténeti szempontból, a közvélekedés jórészt megfeledkezett róluk. Jókai ugyanis autonóm gondolkozó volt, nem egyszerűen korának szócsöve; nemzettudatunkat alakítani és nem követni kívánta.

Nem egyébről volt Jókainak a magyar sorskérdésekben különvéleménye, csupán a múltunkról, a jelenünkről és a jövőnkről. A múltra vonatkozik, hogy kiemelt figyelmet szentelt regényeiben és talán még inkább elbeszéléseiben őstörténetünknek, pogány kori hagyományainknak; ezeket azóta talán azért feledtük el, mert más írásainál is „romantikusabb” stílusúak, vagy pedig mert természetesen ezekről a kérdésekről azóta annyit változott történelmi tudásunk, hogy ma már inkább mesének, mint elbeszélésnek értjük ezeket a történeteket. Én azonban inkább egy számára még közelmúltnak tekinthető korszakot említenék: a napóleoni háborúkat, és arról szóló regényét, a Névtelen várat. Figyelemreméltó kompozíciójú, fegyelmezetten szerkesztett regényről van szó, amelyre még csak Jókai szokásos „hibának” minősített jellegzetességeit sem lehet ráhúzni: nem (nem elsősorban) fekete-fehér hősök vannak benne, hanem végigkísérhetjük jellemfejlődésüket egész emberi bonyolultságában. Csakhogy nem felelt meg a közgondolkodás alakulásának a műben a francia forradalom kifejezetten konzervatív szemléletű kritikája – egy olyan világnézeti különbség, amely már évtizedekkel korábban is jól látható volt Jókai Mór és barátja, Petőfi Sándor között, s mi ilyen esetben a mai napig és egyre erősebben Petőfi véleményét szoktuk követni, még ha az adott esetben ez tévedések során is alapult –, és még inkább az, hogy rokonszenvező objektivitással írta meg az 1809-es nemesi felkelés és a győri csata történetét, amit szinte kötelezően ellenségesen szokás értékelni mindkét részről: a „progresszív” történetírás szemében a nemesi felkelés korszerűtlensége volt hivatott arra, hogy a magyar nemesség fejlődésképtelenségét, világtól elmaradottságát igazolja, míg az udvarhű, aulikus gondolkodásmód, amely Jókai korában még ugyancsak jelentős tényező volt, egyszerűen megragadhatta az alkalmat, hogy az egész elhibázott háború kudarcát a magyar felkelők nyakába varrja, akiknek ahhoz a legkevesebb közük volt – azt egyértelműen a reguláris haderő vezetése okozta. Az író rokonszenve azonban nem jelenti az objektivitás hiányát: a korszak nemesi társadalmának problémáit is bemutatja, erre a legjobb példa egy felejthetetlen, csak a legnagyszerűbb Jókai-hősökhöz mérhető alak, a regény egyik fontos és árnyalt jellemű szereplője, a nemesi útonálló, Sátán Laci.

A saját korával, az akkori jelennel foglalkozó művei közt is van, amit méltatlanul lep a feledés ugyanezért: mert nem a történelemszemléletünk megszépítette képet mutatja koráról, hanem kegyetlenül realistát. (Jókai mint realista! Ez önmagában megérdemli a közfigyelmet.) Nagy regényei közül talán a legelfeledettebb az Enyim, tied, övé című: ez az 1875-ben megjelent mű ismét egy árnyaltan megismert, romantikusnak induló, később keserűen realista ember (rossz irányba tartó) fejlődéstörténete. A mű első része a szabadságharcban játszódik: a hős itt még tökéletes, emberfeletti hérosz. (Ettől függetlenül nem tudom, nem azért oly visszhangtalan-e a regény, mert a szabadságharcból is keserű realitásokat mutat, amelyek a más műveiben megírt monolit hősi ’48-képpel is élesen szembenállnak: nem ismerek más művet, amely ilyen erős színekkel mutatná be, és teljesen hitelesen, a fegyverletétel után Törökországba menekülő seregroncsok szétzüllését, fosztogatással és egymásra fenekedéssel terhelten.) A második részben a hős egy vívódó, helyét hiába kereső magánember, a harmadikban pedig, amely a legszorosabb jelenben, a kiegyezés utáni években játszódik, a szemünk láttára süllyed nyomorúságosan korrupt, a mindennapok valóságában jól ismerhető politikussá. Persze a vádló igazság megírása nem tenné értékké a művet, legfeljebb forrásdokumentummá, de ráadásul mesterien van megírva, nagyon sokáig nem lett a magyar irodalomban párja a kortárs témák tekintetében. Ezen nem változtat, ha a maga kora nem ilyen őszinte tükröt várt a „nagy mesemondótól”, és ezt a művet inkább elfeledték, elfeledtük.

De ha meg is értjük, hogy a múlt és jelen mint tárgy miért hézagosan került bele a kánonba, attól még magyarázatra szorul, vajon miért nem került bele a legszorosabb kánonba a jövővel foglalkozó műve: A jövő század regénye. Ma persze sorjáznak az irodalmi életben az utópiák és disztópiák, de megjelenésekor, 1872–74 közt ez a magyar irodalom nagy újdonsága volt, és egyedülálló az életműben. Persze egy utópia lehet naiv, téves, több mint százötven évvel születése után már láthatnók, hogyha a nemes cél dacára a regény félrevezető lenne, vagy gyengén szerkesztett, hihetetlen történet. De nem az. A címe teljesen pontos: az író ekkor, tehát az 1870-es évek elején bemutatta a XX. század történetét, annak kb. az 1910-es évektől ’80-asokig tartó szakaszát, helyenként részletekig menően, de távlatból nézve mindenütt a lényegében megragadva az akkori jövendő világpolitikai mozgásait. Pontosan látta, hogy a századot az amerikai magántőke és az orosz birodalom romjai felett felépülő totalitárius állam vetélkedése fogja irányítani – annyi kis eltéréssel a valóságtól (ami a magyar romantika nagymesterétől mégiscsak teljesen érthető és megbocsátható), hogy talált egy olyan főhőst, egy tulajdonképpen őrült magyar kisembert, aki lángelméjével ezt felül tudja írni és úgy irányítani, hogy Magyarország ebben az utópiában végül mégis jól jön ki a század végén. Bár igaza lett volna… de nem volt-e valahol mégis igaza, hogy ezt a XX. századi világrendet tulajdonképpen őrült magyar kisemberek tudták megborítani 1956-ban, csak sajnos saját életük árán, Magyarországnak jutó minden haszon nélkül?

Akkor pedig miért nincs ez a mű a helyén a magyar irodalom kánonjában? A maga korában talán nem hittek neki, egy író elszabadult gyermeteg fantáziájának képzelték. Ez lehetséges. 1945 után pedig egészen természetes, hogy csöndben, hivatalos papír nélkül nagyjából betiltották. De miért nem támadt fel poraiból a hírneve 1990 után – nagyjából akkor, amikorra Jókai regénye az utópisztikus aranykort jósolta? Ami persze nem következett be, egyértelmű, hogy ez a regény valóban a XX. századra érvényes, a század végét és az utána következőket a szerző már nem látta meg. Jókai Mór tehát ma, születése után 200 esztendővel már végképp a magyar múlt krónikása, de ettől még írásainak irodalmi értéke, páratlan nyelve, hűsége a magyarság történelméhez és életéhez, és természetesen tanulságai örökérvényűek. Nemcsak hogy nem mondhatjuk, hogy életművének értéke alábbszállott, hanem ellenkezőleg, arra van szükségünk, hogy jobban ismerjük és többet hasznosítsuk, eszméit a köztudatba és általános műveltségbe inkább beépítsük, mint eddig.