I. Nagy Szulejmán szultán (1520–1566) nem először vezetett sereget Isztambulból Bécs bevételét szem előtt tartva a Magyar Királyságon keresztül, meghódítva vagy megkísérelve bevenni magyar erősségeket (például 1529, 1532, 1541). 

Szigetvár ostroma augusztus 5-től szeptember 7-ig tartott. Zrínyi IV. Miklós (megh. 1566) védte a várat hozzávetőleg 2500 védő élén I. Nagy Szulejmán seregével szemben. Ez utóbbiról eltérő létszámadatok láthatók, 75 és 150 ezer fő között. Az ostrom azzal végződött, hogy szeptember 7-én Zrínyi a feladás helyett megmaradt maroknyi csapata élén kitört a várból és hősi halált halt a végső csatában. Az ekkor 75 (mások szerint 72) éves szultán a korábbi szakirodalom szerint szeptember 6-án, az újabb szerint szeptember 7-én kora hajnalban már halott volt.

A kora újkori magyar-török háborúkról való beszéd (narratíva) egyik jellemző eleme a „számháború”. Ugyanis a hadak száma általában pontosan nem ismert, hiszen az esetlegesen fennmaradt kortárs jelentések is csak ránézés alapján adott becslések. Így az utókor néha felduzzasztja az oszmán létszámadatokat, ezzel is erősítve a magyar hősiesség nagyságát. Holott ez szükségtelen, hiszen a 16. századi oszmán haderő a kor legkorszerűbb hadai között volt a lőporforradalom és az akkor legkorszerűbb tűzfegyverek – számukra – áldásos hatásait élvezve, így ellene minden gőzelem önmagában komoly fegyvertény. Másfelől pedig a magyar végváriak a mindennapi küzdelmek és a hazai emlékezetben kiemelt szerepet kapó ostromokban és csatákban (például Nándorfehérvár, Eger etc.) bőven adtak okot arra, hogy tiszteljék őket.

A szigeti hőstett esetében pedig egy kiváló hadvezér-költő, Zrínyi VII. Miklós (1620–1664) emelt írásos emléket a saját dédapjának, vagyis megvalósult a hősképzés, mégpedig méltó módon.

Az Obsidio Szigetiana (Szigeti veszedelem) jellegzetes módon a török ellenes harcok forgatagában íródott, először a 17. század közepén jelent meg, nem elsőként szólt a szigetvári ostromról, de betetőzte e művek hagyományát. Nem véletlen az sem, hogy 1566 versszakból áll ez a barokk eposz.

Az mű temérdek példát mutat a narratív hősképzés technikájára, amellyel az egyébiránt is kiváló és hősiesen viselkedő dédapát eposzi magasságokba emeli, és az athleta Christi (Krisztus katonája) példaképévé teszi, akiben összefonódik a kiváló harcos és a buzgó keresztény ember ethosza.

Zárásként álljon itt a „hetedik” leírása a „negyedikről” (részlet):[1]

61.

Ez török erejét nem egyszer próbálta,

És minden harcokban vitézül rontotta.

Egész Törökország jól esmeri vala,

Ez miát volt nékik legnagyobb romlása.

62.

Török táboroknak utólsó romlásra

Elég volt mondani: Zrini vagyon harcban,

Mint fölyhő szél előtt siet forgásában:

Ugy sietett futni török hazájában.

63.

Az Isten üneki adott oly hatalmat,

Ellenség előtte, mint fövény, elomlott,

Jól esmerte Isten, hogy hű szolgája volt,

Azért minden ügyében tűle áldatott.

[1] https://mek.oszk.hu/01100/01136/01136.htm