Péter Juhász

The geography of the Pontic Steppe in the 9–10th century

This study intends to present the geographic perceptions of the early medieval sources describing the Eastern European steppe. The main goal is to outline the dwelling places of the Hungarians in the 9th century and the Pechenegs in the 10th century on the Pontic steppe. The sources, I examine here, embody very different points of view and come from different cultural circles. The so-called Armenian Geography from the 7th century, the Byzantine De administrando imperio with information from the late 9th and mid-10th centuries, and the Persian Ḥudūd al-ʿālam (Regions of the World) from the late 10th century. As an important addition, some important pieces of the Muslim Jayhānī tradition from the very beginning of the 10th century. The first three sources give a detailed description of Eastern Europe, presenting the peoples, countries and borders living in the vast area east of the Carpathians and north of the Black Sea. Harmonizing their mental map is a rather difficult task in several cases due to the dynamic changes in steppe conditions. Armenian Geography is important in understanding the hydrography and determining where the Bulgars lived. I outlined the area controlled by the Hungarians and then the Pechenegs near the Black Sea primarily on the basis of the DAI. The Ḥudūd provides additional important pieces of information for this, but it caused serious difficulties in several cases, such as the localization of different Bulghār countries or the Mirvāt. These two sources complement each other well for the two groups of Pechenegs, east and west of the Volga. The examined sources add up to a very dynamic map of the Eastern European steppe from the 7th to the 10th century, showing the political processes in their progress.

9th-10th centuries, geographic perceptions, Eastern European steppe, Armenian, Byzantine and Muslim sources, Hungarians, Bulgarians

A dolgozat Szántó Arator István (elhunyt 1612) Confutatio Alcorani című művének forráslistáját vizsgálja, különös tekintettel az iszlám elleni polemikus auktoritások felsorolására a 2. könyv nyolcadik fejezetében (Szántó 1611, 75–76.). A kutatás egy kuriózumnak számító bejegyzésre fókuszál: Theodore Abū Qurra nevére, az egyik legkorábbi arabul író keresztény teológuséra (9. század). A tanulmány azt vizsgálja, mennyit tudtak Theodore Abū Qurráról a 16–17. századi európai szerzők, és művei milyen mértékben szolgáltak forrásul az iszlámról szóló vitairataikhoz. Először bemutatja Theodore Abū Qurra életét és munkásságát, különös tekintettel az iszlámról szóló, görög és arab nyelven fennmaradt írásaira, hangsúlyozva azok apologetikus jellegét és az iszlám terjesztésének kritikáját. Ezután áttekinti a szerző „kutatástörténetét” Szántó koráig és korában, bemutatva, hogy bár személye nem volt pontosan ismert, műveit már ekkor fordították és kiadták. Végül feltárja, hogyan juthatott Szántó Arator István tudomására Abū Qurra neve és munkássága, feltételezve, hogy a Gretser-féle kiadás és személyes kapcsolatai (például Francisco Torresszel) révén ismerhette a releváns szövegeket. A tanulmány rámutat, hogy Theodore Abū Qurra munkái – amelyek a legkorábbi keresztény apológiák közé tartoznak az iszlám ellen – témái visszaköszönnek a kora újkori antiturcica irodalomban.

Szántó Arator István, Theodore Abū Qurra, iszlámmal szembeni polémia, antiturcica irodalom, forráskutatás

A tanulmány bemutatja Timon Sámuel kassai jezsuita történetíró tokaji bort dicsőítő epigramma-ciklusát, amely a szerzőnek a Tisza és a Vág folyók történeti-földrajzi leírását tartalmazó könyvében jelent meg 1735-ben. Az epigrammákban Timon egy fiktív keretbe helyezett, referencializált topográfiát hozott létre, amelyben a tokaji régióhoz tartozó településeknek és az ott termő boroknak sajátos jelentéseket tulajdonított. A humanista hagyomány mentén, patrióta színezettel, egy virtuális régiószemlélet jegyében narrativizálta, lokalizálta és értelmezte Bacchus alakját, s ezzel jelentősen hozzájárult a tokaji borvidék mitologizálásához.

neolatin irodalom, jezsuita költészet, bordicséret, Bacchus, Tokaj

Decsy Sámuel a koronázási jelvények között számon tartott egy apostoli keresztnek nevezett ezüst, rövid szárú kettős keresztet. A tanulmányban ezzel a tárggyal foglalkozom. Az I. István koronázására II. Szilveszter pápától érkezett hosszú szárra tűzött latin vagy egyenlő szárú keresztet az 1500-as évekig crux legationisnak nevezték, mert István király számára egyházszervezési jogosítványt biztosított. A keresztet az Árpád-korban az ország függetlensége jelének tartották és a korábbi lándzsajelvényt elhagyva használták. Alakját 1200 körül kettős keresztre változtatták, és IV. Béla uralkodásától kezdve az ország címere lett. I. Ulászló király idején az Árpádok vágásos pajzsú és az ország kettős keresztes címerét egy pajzsban egyesítették.

Szent István, magyar címer, lancea regis, crux legationis, crux apostolica

Erdély válságos éveinek történetét a 18. századi jezsuita történetírás több nemzedéke a források összegyűjtése után többnyire annalesbe rendezve és latin nyelven adta elő, de a dinasztikus hűség és a katolikus egyház melletti kiállás nem akadályozta a magyar nemesi, rendi érdekek megjelenítését sem. Az egyes szerzők történeti összefoglalásaikban gyakran támaszkodtak egymás munkáira, s a jobbára gimnáziumi tankönyvként használt művek így kipróbált tudást közvetítettek, amit Spangár András krónikája a magyar nyelven olvasó közönség számára is elérhetővé tett. Katona István monumentális vállalkozása viszont a feldolgozással együtt a forráskiadás feladatát is megvalósította, s így a jezsuita történetírók munkásságát csak a 19. század második felében tette pótolhatóvá az ekkor fellépő, immár professzionális történetírás.

jezsuita történetírás, 17. század, 18. század, historiográfia, Erdélyi Fejedelemség