Szerző

Pomozi Péter:

Cím

Egy törökkanizsai napsoroló és Kárpát-medencei változatai – Nyelvtörténeti érvek a kora Árpád-kori datálhatóság mellett

Hivatkozás

Absztrakt: 

Tanulmányomban egy, a Kárpát-medencében igen elterjedt magyar nyelvű napsoroló mondóka egyes változatait vetem össze főleg a bennük előforduló betűrímek szerepe szempontjából. Az itt megjelenő teljes és töredékes mondókákat mintegy 200 változat tanulmányozása után választottam ki. A teljes változatok többségében a napnevek és a hozzájuk kapcsolódó igék általában kivétel nélkül alliterálnak. Mivel ezeket a mondókákat általában karon ülő kisgyermekeknek mondogatták, a tökéletes alliterációnak nemcsak művészi, hanem pedagógiai szerepe is volt: így könnyebb volt megtanítani a kicsiknek a napok sorrendjét.

A vajdasági (ma Szerbia) Törökkanizsán 1968-ban gyűjtött napsoroló azért különleges, mert tökéletesen alliterál, kivéve a vasárnap imádkoznak zárósort. Az ómagyar nyelvtörténetből azonban jól ismert tény, hogy a kora Árpád-korban ez az ige még bilabiális w kezdetű volt, azaz a mondókavariáns archetípusában a zárósor is alliterálhatott. A w > ø hangváltozásra, illetve a magyar imád- igető w kezdetére hangtörténeti és etimológiai párhuzamot is említek.

Vizsgálatunk szempontjából lényegtelen, hogy a vizsgált törökkanizsai szöveg archetípusa is törökkanizsai volt-e, a lényeg az adott napsoroló alliteráló szerkezete és az, hogy zárósora a szakrális megőrzést mutatja az alliteráció kárára. Ezzel szemben számos Kárpát-medencei változat szakított e sor szakralitásával az alliteráció megőrzése érdekében. A mondókaváltozatok összevetése, a hang- és szótörténeti tények elemzése egyértelműen arra mutat, hogy a törökkanizsai napsoroló archetípusa Árpád-kori lehetett.

Kulcsszavak:  napsoroló mondóka, hangtörténet, Árpád-kor, napnevek, alliteráció