Szeptember 28-án, a Kutatók Éjszakáján a Magyarságkutató Intézet Magyar királylányok Európa udvaraiban kerekasztal-beszélgetésén a szakértők a X–XIV. század során külföldre házasodott magyar királylányok életútját és szellemi-kulturális örökségét állították a figyelem középpontjába.

Dr. Kerékjártó Ágnes, az Eszmetörténeti Kutatóközpont tudományos munkatársa elmondta, hogy a méltatlanul elfelejtett, vagy legalábbis jelentőségéhez képest eddig kevéssé tárgyalt téma joggal tarthat igényt mind a szakma, mind pedig a történelem és a művelődéstörténet iránt fogékony nagyközönség érdeklődésére. A kutatók Bizánctól Aragóniáig és Lengyelországig négy, időben és/vagy térben is különböző hatalmi központot mutattak be ennek szemléltetésére, ahol a korabeli uralkodó a magyar királyi család tagjával kötött házasságot. A kiválasztott uralkodónők Árpád-házi Szent Piroska bizánci császárné, Árpád-házi Jolánta aragóniai királyné, Árpád-házi Szent Kinga krakkói és sandomierz-i fejedelemné, valamint Anjou Szent Hedvig lengyel királynő voltak. Tehetséges és tenni vágyó nők valamennyien, akik a magyar királyi család mélyen vallásos keresztény szellemiségét vitték tovább új hazájukba. Ezzel az örökséggel sáfárkodtak, miközben újító és közbenjáró szerepet vállaltak országaikban az adott kihívások megoldására, tanácsadók lettek és békeszerzők, gyógyítók, építők és újjáépítők, példaképek és tanítók, a társadalom legelesettebb tagjainak a pártfogói. 

Dr. Tóth Anna Judit, a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa Árpád-házi Szent Piroska, görög nevén Eiréné életútját mutatta be, aki Szent László király leánya volt. Szülei halála után nagybátyja, Könyves Kálmán gondoskodott a kiházasításáról. Férje, Komnénosz János a bizánci trón örököse lett, s így néhány évvel házasságkötésük után Eiréné a Bizánci Birodalom császárnéja lett. Nyolc gyermekük született, közülük hárman élték túl édesanyjukat. Piroska elég erősnek bizonyult, hogy támasza legyen férjének az udvari intrikák közepette, és elkísérte hadjárataira is. A kortársak nagyra tartották mély vallásosságát, szelídségét, mindig számíthattak rá, akik a segítségét kérték. Élete fő műve volt a konstantinápolyi Pantokratór-monostor és az ahhoz tartozó kórház felépítése, amelynek befejezését már nem élhette meg. Ázsiában, a Fekete-tenger partján elterülő Bithynia tartományban hunyt el, ahová férjét kísérte el a szeldzsuk törökök elleni hadjáratára. Halálos ágyán szerzetesi fogadalmat tett, és a Xéné, azaz Idegen nevet vette fel.