„A kitörésben részt vett katonák, illetve civilek, bár szinte lehetetlen küldetésben vettek részt, de hősök voltak, és egy napon említhetők Zrínyi-szigetvári, illetve Szondi drégelyvári hőseivel.” – mondta M. Lezsák Gabriella főigazgató február 11-én, a Magyarságkutató Intézet tudományos pódiumbeszélgetésén, amely Budapest ostromának egyik legdrámaibb eseményét, az 1945. februári budavári kitörést vizsgálta. A rendezvény célja az volt, hogy levéltári források, hadtörténeti adatok, térképi rekonstrukciók és visszaemlékezések alapján, a korabeli élethelyzeteket szem előtt tartva adjon hiteles képet a történtekről.

A program Cseh Tamás Széna tér című dalával és az ahhoz készült videóklip vetítésével vette kezdetét, miközben három hagyományőrző lépett a pódiumra, megjelenítve a magyar, a német és a szovjet korabeli katonai öltözeteket.

A bevezetőt követően Dr. M. Lezsák Gabriella, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója nyitotta meg az eseményt, aki köszöntő beszédében hangsúlyozta, hogy a budavári kitörés a magyar történelmi emlékezet szerves része, olyan esemény, amely hosszú évtizedeken át nem kaphatta meg a maga forrásokra épülő értelmezését. Felidézte, hogy Budapest 1944–45 telén a második világháború egyik legvéresebb és legdrámaibb város-ostromát élte át: a szovjet ostromgyűrűbe zárt fővárost hősiesen védték a kommunista erőkkel szemben, miközben az utánpótlás elapadt, az élelmiszer- és lőszerkészletek kimerültek, a sebesültek tízezrei pedig ellátatlanul maradtak. A főigazgató rámutatott, hogy ebben a kilátástalan helyzetben született meg a döntés a kitörési kísérletről, amelynek résztvevői katonai és erkölcsi értelemben is hősöknek tekinthetők. Esküjükhöz híven vállalták a szinte lehetetlen küldetést, bajtársaikat segítve, civileket vezetve, sok esetben az utolsó töltényig fedezve a kitörőket. Mint fogalmazott, „hősök voltak azok is, akiknek sikerült áttörniük az ostromgyűrűn, és napokon át éhezve, sebesülten jutottak el saját vonalakig”. Beszédében kitért arra is, hogy 1945 után a kommunista diktatúra időszakában nem lehetett nyíltan beszélni a budavári kitörésről, a történteket sokáig egyoldalú, bűnösségre épülő narratíva fedte el. A rendszerváltást követően azonban megnyíltak a levéltárak, hozzáférhetővé váltak a túlélők naplói, illetve a korabeli visszaemlékezések, amelyek alapján ma már kijelenthető: a budavári kitörés résztvevői a magyar történelem más, végsőkig kitartó védőivel egy sorban említhetők. Dr. M. Lezsák Gabriella Zrínyi Miklós szigetvári, illetve Szondi György drégelyvári helytállásával vont párhuzamot, rámutatva e végső áldozatvállalásokban megmutatkozó történelmi folytonosságra. Köszöntőjét azzal a reménnyel zárta, hogy a Magyarságkutató Intézet pódiumbeszélgetése hozzájárul ahhoz, hogy a budavári kitörés végre méltó helyére kerüljön a magyar nemzeti emlékezetben; nem mítoszok, hanem forrásokra épülő, történeti megértés alapján.

A beszélgetést Toót-Holló Tamás moderálta. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a „tények tükrében” történő megközelítés tudományos fegyelmet jelent, ugyanakkor azt is, hogy a résztvevők nem utólagos ismeretek alapján, hanem az akkori katonák nézőpontjából igyekeznek értelmezni a döntéseket és lehetőségeket.

Az első tematikus rész a magyar hadsereg helyzetével és a sikertelen kiugrási kísérlet következményeivel foglalkozott. Babucs Zoltán hadtörténész rámutatott, hogy az 1944 októberi kiugrási kísérlet súlyos morális válságot idézett elő a Magyar Királyi Honvédségben. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a honvédek döntő többsége esküjéhez híven kitartott fegyvertársai mellett, miközben a fronthelyzet, a családok védelme és a túlélés kérdései egyszerre nehezedtek rájuk.

„Könnyű a mai fejünkkel ítélkezni, de az első vonalban harcoló katona számára a túlélés és a bajtársai voltak az elsődlegesek, nem a nagypolitika.”

A következő blokkban Budapest stratégiai jelentőségét vizsgálták. Mihályi Balázs térképész, ostromkutató bemutatta, miért ragaszkodott Hitler a főváros védelméhez. Rámutatott a Dunántúl nyersanyagforrásainak, a bauxit- és olajmezőknek a szerepére, valamint arra, hogy Budapest hídfőként szolgált a térség megtartásához. Ugyanakkor hangsúlyozta: a német felmentési kísérletek elhúzódó, kiegyenlített harci helyzetet teremtettek, ami jelentősen hozzájárult az ostrom elhúzódásához.

„Senki sem tudhatta előre, hogy a felmentési kísérletek kudarcba fulladnak – ez a bizonytalanság is magyarázza a védők döntéseit.”

A szovjet hadvezetés céljairól szólva Mihályi Balázs cáfolta azt az utólag elterjedt vélekedést, miszerint Budapestet lendületből, november 7-ére el akarták volna foglalni. Hangsúlyozta: hogy ezt nem támasztja alá semmilyen forrás; Budapest inkább politikai-ideológiai jelentőséggel bírt a szovjet vezetés számára. Babucs Zoltán mindezt kiegészítette a nemzetközi politikai háttérrel, utalva a moszkvai tárgyalásokra és a keleti hadszíntér sajátosságaira.

A rendezvény során a műsorvezető felkérte a közönséget, hogy felállva, rövid csendes főhajtással emlékezzenek meg az ostrom és a kitörés áldozatairól, valamint a hősi halottakról.

A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hogy volt-e értelme Budapest védelmének és milyen alternatívák álltak a védők előtt. Babucs Zoltán világossá tette, hogy a „nyílt város” fogalma nem volt reális lehetőség a keleti fronton, Budapest erődvárossá nyilvánítása pedig Hitler döntése volt. Mihályi Balázs részletesen különbséget tett a nyílt város és az erődváros fogalma között, rámutatva, hogy a keleti hadszíntéren nem létezett olyan politikai és katonai környezet, amelyben egy nyílt városi státusz érvényesíthető lett volna.

A polgári lakosság és a közeledő szovjet hadseregről terjedő hírek szintén hangsúlyos szerepet kaptak. Babucs Zoltán külön is felhívta a figyelmet arra, hogy a honvédek és a civilek első kézből származó tapasztalatokkal rendelkeztek, amelyek jelentősen befolyásolták a megadásról vagy kitörésről hozott döntéseket.

„Sokak számára sokkoló volt felismerni, hogy a német propaganda állításai nem túlzások, hanem valós tapasztalatok.”

A beszélgetés egyik legdrámaibb pontja a kitörést megelőző rádióüzenetek felidézése volt. A filmbejátszásban felolvasott dokumentumok érzékletesen mutatták be a védők kilátástalan helyzetét és azt a morális állapotot, amelyben a döntés megszületett. A szakértők részletesen elemezték a kitörés időzítését, a rendelkezésre álló készletek kimerülését és azt, hogy a megadás reális alternatívát jelentett-e egyáltalán.

„A kitörés nem vakmerő kaland volt, hanem egy belátható időn belül elkerülhetetlen döntés.”

A későbbi blokkokban szó esett a kitörés elárulásának legendájáról is. Mind Babucs Zoltán, mind pedig Mihályi Balázs egyértelműen cáfolta ezt az értelmezést, rámutatva arra, hogy a hadműveleti mozgásokra adott előzetes tüzérségi reakciók alapján belátható: a szovjet hadvezetés előre számolt a kitörési kísérlettel.

„A veszteségeket nem árulás idézte elő, hanem a hadszíntér adottságai és a szovjet tüzérség előkészítése.”

A rendezvény záró szakaszában a hagyományőrzők egyenruháit és fegyverzetét részletesebben bemutatva a szakértők a hadviselés mindennapjait, a különböző hadseregek felszerelését és a katonák élethelyzetét szemléltették, tovább mélyítve a történelmi események emberi léptékű megértését.

A Magyarságkutató Intézet pódiumbeszélgetése összességében a tények és a források alapján, a korabeli szereplők nézőpontjából közelítette meg a budavári kitörést, hozzájárulva annak árnyaltabb és hitelesebb értelmezéséhez.

Az estet korabeli filmfelvételek és képsorok zárták Mezei Mária „Mondd, hol van a sok virág” című dalának kíséretében, meghitt hangulatot teremtve.