Lovagi eszme Európában és Magyarországon címmel rendezett konferenciát nemrégiben a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti és a Történeti Kutatóközpontja. Tizenegy hazai és határon túli előadó vállalkozott arra, hogy a Magyarságkutató Intézet fölhívására a szakmai és a szélesebb közönség elé tárja kutatásainak eredményét.
Változatos szakterületeiknek köszönhetően más és más szempontból vizsgálták a középpontba állított, általánosságban közismert, részleteiben azonban gyakran homályba merült fogalmakat. Az előadások egyik csoportját a történelmi, nyelvészeti és művészettörténeti ismertetések képezték. B. Szabó János a történeti források, illetve a szakirodalom kevésbé ismert művei alapján arra mutatott rá, hogy a megalakuló és megszilárduló Magyar Királyság politikai és katonai vezető rétegében az eddig sejtettnél jelentősebb csoportot kellett képezniük a német, mégpedig túlnyomó részben bajor fegyvereseknek. Az ő bevándorlásuk elsősorban Gizella királynéhez köthető, ám István király halála után egy részük bizonyára el is hagyta a belpolitikai viszályba süllyedő országot. Mások azonban minden bizonnyal itt maradtak és tartós befolyást gyakoroltak a vitézi kultúrára.
A nyugati hatás vizsgálatával pontosan ellentétes irányból közelített Sudár Balázs. A részben máig megőrzött szókincs, pontosabban, szógyökök vizsgálatával rámutatott arra, hogy a keleti hagyományok a fegyverforgató nép struktúrájában, harci képességei és a társadalomban elfoglalt pozíciójában is tükröződtek. Ennek a rétegzettségnek azután nyoma van mind a honfoglalás előtti, mind az azt követő keleti és nyugati irodalmi és „politológiai” (pl. királytükör-jellegű) művekben.
További népcsoportként a kunok kerültek a középpontba. Előadásában Farkas Csaba azzal az ellentmondással foglalkozott, hogy miközben a lovagkirályok identitásában a kereszténység meghatározó szerepet játszott, katonailag mégis gyakorta pogány kunokra támaszkodtak, illetve az (utólagos) elbeszélésekben ők mint ellenség jelentek meg. Az asszimiláció nagyjából a tizennegyedik és tizenötödik század fordulójára zárult le, amit – számos egyéb tényező mellett – a kunok ábrázolásaiban megjelenő lovagi elemek is bizonyítanak.
Két előadás kifejezetten művészettörténeti és ikonográfiai szempontból vizsgálta a lovagi hagyományokat. Kerékjártó Ágnes a nemzetközi szakirodalomban Morgan Bible-ként ismert, ószövetségi történeteket páratlanul gondos és finom kidolgozottságú miniatúrák segítségével bemutató műről szólott. A XIII. században keletkezett kódex a kor szokásainak megfelelően nem a valójában nem ismert ószövetség-korabeli tárgyi és katonai kultúra segítségével illusztrálja a bibliai jeleneteket, hanem a keletkezés korából merít ihletet, így értékes forrásul szolgál a lovagkor megismeréséhez.
Majorossy Imre a „nagy király” ábrázolástípusára hívta föl a figyelmet. Abból indult ki, hogy hiteles ábrázolások hiányában az írott és íratlan hagyományon alapulva alakultak ki nagy királyaink ránk maradt képmásai. Széles irodalom- és hagyománytörténeti perspektívában rámutatott, hogy az európai múlt ködébe vesző Artúr király, illetve a történelmi személyiségként jelentős örökséget hátrahagyó Nagy Károly ábrázolásai meghatározó módon hatottak mind Szent István, de elsősorban is Szent László ábrázolásaira. Gazdag képanyag segítségével bizonyította, hogy a magyar lovagkirály ikonográfiája szinte pontosan illeszkedik az európai „nagy király” ábrázolások korabeli hagyományához.
Hasonlóan széles perspektívában vizsgálta a lovagi eszményt Magdus Tamás. Bemutatta, hogyan alakult ki a lovagi rend az ókori Róma történetében, és ez a hagyomány hogyan élt tovább, illetve alakult át a századok során. Források segítségével igazolta, hogy a középkori lovagi erények – melyek az irodalmi ábrázolásokból leszűrhető tanulságok utólagos konstrukciója – a klasszikus római erények egyfajta korszerűsített módon továbbélő gyakorlatának feleltek meg.
Teljesen egyedülálló szempontból vizsgálta a lovagi hagyományt Ternovácz Bálint. A középkori déli szláv, elsősorban boszniai történelem forrásainak és tárgyi emlékeinek vizsgálata nyomán bemutatta, hogyan hatott elsősorban Nagy Lajos király udvari kultúrája a Magyar Királyságtól az évszázadok során többé-kevésbé függésben álló Boszniai Királyság reprezentációjára és közigazgatására.
Két előadás is elsősorban a tárgyak vizsgálatára összpontosított. Kozák-Kígyóssy Szabolcs László a reneszánsz lemezvértek aprólékos vizsgálatát látványos illusztrációkkal és azok részletes magyarázatával kísérte. Kimutatta, hogyan zajlott le a lemezvért-díszítésekben megfigyelhető stílusváltás, és társadalomtörténeti összefüggésekkel magyarázta, hogyan juthattak el az európai minták a magyar udvarba.
Hasonlóan a tárgyakra összpontosított Sashalmi-Fekete Tamás is. Előadásában az Erdélyben föllelt, földbe szúrt kardok vizsgálata révén, elsősorban néprajzi eszközökkel ismertette, milyen szerepet tölthettek be a kézifegyverek, azon belül is a kardok a magyar lovagság életében – és halálában.
Az eddigiektől teljesen eltérő blokkot képezett az a két előadás, melyek zenetörténeti, illetve zenetudományi módszerekkel vizsgálták Szent László kultuszát. Kristófi János a mára kissé feledésbe merült Szent László-szekvencia részletes dallam- és szövegtörténetén keresztül mutatta be, hogy a leghíresebb magyar lovagkirály tisztelete, jellemének és vitézségének rendszeres liturgikus fölidézése a kezdetektől fogva európai dimenziót öltött.
Lászlóffy Zsolt pedig immár a jelenkorig folytatta Szent László kultuszának, illetve a lovagi eszménynek az ismertetését. Előadásában ismertette a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend ma is élő tevékenységét, és hogy eszményeiben és gyakorlatában a lovagrend tagjai hogyan valósítják meg a lovagi erényeket.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a magyar lovagkirályok mind politikai tevékenységükben, mind udvartartásukban úgy illeszkedtek az európai hagyományhoz, hogy azt sajátos magyar szempontokkal gazdagították. A korszak viszonyai között erényes uralkodóként tevékenykedtek, így nemcsak politikai tetteik, de erkölcsiségük miatt is széleskörű tisztelet övezte őket.
