Amikor százhetvenöt évvel ezelőtt a rácok kirobbantották a délvidéki „kis-háborút”, a Ferenc-csatorna partján fekvő Szenttamás lakosságát 8000 rác és 3500 magyar alkotta. A Szerbiából érkezett szerviánusok által felhergelt véreik elüldözték az ottani magyarok zömét, akik ott maradtak, azokat felkoncolták vagy sáncásásra hurcolták, így építették ki 1848. június végére a Szenttamás körüli sáncokat.

Déli részén a csatorna nyújtott természetes védelmet, az azon átívelő hidat pedig hídfősánc védte. Északon a Pacsér folyama határolta, amelyet szintén sáncokkal erősítettek meg, nyugati és keleti részét pedig sáncrendszer zárta le. A titeli sajkás zászlóalj kis űrméretű lövegeit állították be tüzérségként, így a jelentősen megerősített Szenttamás a rácok bácskai portyázásainak fontos bázisává vált, amelyet a magyar csapatok több ízben (1848. július 14., augusztus 19., szeptember 21.) rohamoztak meg eredménytelenül, míg végül 1849. április 3-án bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy bevette a rácok megerősített táborát.  

A magyar kormány júniusban báró Philipp von Bechtold altábornagy parancsnoksága alatt 15 ezer főből álló haderőt vezényelt le a Délvidékre. A rác erősség elleni első támadásra július 14-én került sor, de az átgondolatlan akció kudarcba fulladt. A rác határőrök, népfelkelők 5000-en voltak, míg a négy oszlopban (Friedrich Eder von Eichenhain vezérőrnagy, Josef Bergmann százados, gróf Leopold Kollowrat-Krakowsky ezredes, Damjanich János őrnagy) támadók 3000 gyalogost és 1000 huszárt számláltak. Eder vezérőrnagy irányította a főcsoportot, amely a védők ágyúinak kereszttüzébe érve megállt. Több órás tüzérségi párbaj alakult ki, mire Bechtold visszarendelte csapatait, ugyanis csak a főcsoport érkezett meg, a többi késlekedett. Ekkor Bechtold passzív védelemre szorítkozott, erőit szétszórva táborok sorát hozta létre Szenttamás körül, amelyeken a szekerekre ültetett rác gyalogosok a legváratlanabb időpontokban ütöttek rajta.

Mivel a közvélemény háborgott, Bechtold újabb támadásra határozta el magát. Addigra erői is megszaporodtak, hiszen az országban lévő császári-királyi soralakulatok többségét rendelkezésére bocsátották. Mintegy 12 sorgyalog-, 6 honvéd és egy önkéntes zászlóalj, 17 huszárszázad (kb. 16 ezer fő) és 8,5 üteg készült az új támadásra, miközben a Szenttamáson és környékén lévő rácok létszáma 7 ezer főt tett ki.

Augusztus 19-én több irányból indult meg a támadás. Kiskér felől a hídfő ellen Carl Wolnhoffer vezérőrnagy oszlopa vonult fel, a nyugati sáncok előtt báró Bakonyi Sándor ezredes – a pozsonyi császári-királyi 2. Sándor-gyalogezred parancsnokának – főoszlopa, míg északnyugaton gróf Kollowrat-Krakowsky ezredes – a császári-királyi 3. Ferdinánd-huszárezred parancsnokának – huszárjai indultak Turja elfoglalására, hogy azt követően a védők hátába kerüljenek. E támadási kísérlet során a csapatok jobban helytálltak, de a három oszlop működését ezúttal sem sikerült összehangolni. A hídfő ellen túl korán indult meg a támadás, s bár az ottani tüzérséget leszerelték, a rohamra induló gyalogságnak visszavonulást verettek Bechtold parancsára. Wolnhoffer lábhoz tett fegyverrel nézte, amint a hídfőt védő határőrök zömét a nyugati sáncok megerősítésére átdobták. Itt Bakonyi tüzérsége révén átmeneti sikereket ért el, Bakonyi ezredes gyalogosan, szablyával a kezében vezette a rohamot, amelynek során a 2. Sándor-sorezred egyik zászlóalja feljutott a sáncokra, ám akkor érkeztek oda a hídfőből átirányított határőrök és a Sándor-bakákat kivetették onnan. Turja megtámadása sem járt sikerrel, ezért Bechtold visszavonulásra adott parancsot. Vesztesége 150 fő volt.

Szalkay Gergely, a veszprémi 6. honvédzászlóalj hadnagya, ott volt a Szenttamás elleni második támadásnál, amelyről a következőket őrizte meg emlékezetében: „August. 18-án délután, huszárok, honvédek, nemzetőrök, ágyuk és lőszeres szekerek, harczi dallok között hosszu vonalban lépdeltünk Kis-Kér felé.

Vitézeink szemeiben égett a harczvágy, s mind egyik számlálgatta: hány ráczot fog holnap megenni? Estenden a kis-kéri nyomáson telepedtünk le, hol Volhofer [Helyesen: Wolnhoffer] tábornok nézett meg bennünket, kit többé nem is volt szerencsénk láthatni; mert másnap a csata után, jobbnak látta tüstént felszedni a sátorfát; mi pedig nem sokat könnyeztünk érette.

19-én mintegy 2 óra lehetett éjfél után, midőn megindult a hadsereg.

 Csendes és kimért léptekkel haladhattunk csak Kis-Kéren által a Turai uton. Néma, ünnepélyes csend uralgott az egész vonal felett, csupán a mének prüszkölései, és az ágyuknak lassu csörtetései voltak hallhatók. Sötét volt az éj is, és már jó tova haladtunk midőn kelet felől vékony homályos szürkület kezdett földerülni, és a Szent-Tamástól Sziregen által Temerin felé vezető úton, balra fordultunk; s midőn tűnni kezdett az éj homálya Szent-Tamást láttuk néma csendben állani előttünk.

 Azonban jobb kéz felől, Turia és Szent-Tamás között, hirtelen sűrű porfelleg emelkedett, s hosszu vonalban láttunk sebes vágtatva kocsikat robogni be Szent-Tamásra; de köztük és közöttünk a csatorna árka nyúlt.

 Hanem innen a csatornán, bömbölve nyargalt egy falka marha űzetve néhány rácz lovas által, mellyet megpillantván fürge huszáraink, nosza neki eresztették valami hatan szellő paripáikat, és midőn már csaknem a városba vezető hídra értek volna – miután vitéz pásztoraik nem vevén tréfára a dolgot, jobbnak látták marhák nélkül elnyargalni – a megrémült barom csapatot karikába kapták s vissza fordították és mitsem törődve a sánczokból utánnuk lövöldözött ágyú s puska golyók süvöltéseivel, szerencsésen elkergették; csupán 5–6 darab marha esett el és sebesült meg. – Az egész mintegy 180 darab volt, és a ráczok gyomra sírva nézett a kövér falatok után¹.

Azonban ránk is került a sor, fél öt óra lehetett reggel. Mellettünk balról egy fél 6 fontos ágyú üteg állott, és fél század Lenkei huszárok. – A német tábornokok pedig olly kegyelettel viseltettek hozzánk: hogy noha ellenséges lovasságnak nemcsak híre sem volt, hanem gondolni sem lehetett arra, hogy a ráczok lyukaikból kibújjanak, mégis osztály tömegekben parancsoltak bennünket, állani, hogy minél több rombolást tehessenek közöttünk az ellenséges golyók.

Jött az első golyó és elsivított fejünk fölött, honvédeink pedig sapkáikkal jó reggelet s éljent integettek feléje és előre nyomultunk. Jött a második, és a szép ifju huszár hadnagy Fiáthot [Pontosabban: örményesi és karánsebesi Fiáth Pompejus főhadnagyot] lesodrotta lováról – negyed nap halt meg Kis-Kéren – és mi előre nyomultunk. – Jött a harmadik és lesújtott két honvédünket, az egyik tüstént meghalt, a másik hátra vitetett bekötés végett, – és mi előre nyomultunk. Azomban midőn már annyira közel valánk a sánczokhoz, hogy az ágyúgolyók vagy fejünk fölött fütyültek el, vagy előttünk mélyen a földbe fúródtak, és már rohamra készültünk (nehogy a hős tábornokok terveit kijátszuk – kik bennünket vagy megszalasztani, vagy megsemmisíteni czéloztak) akkor sebes vágtatva jött egy nyargoncz, messziről kiabálván: »vissza« és nekünk vissza kellett mennünk azon helyre, hol leginkább ki voltunk téve a golyók járásának; és ott kelletett állanunk déli 11 óráig mint élettelen testek mozdulatlanul, mint áldozatokra rendelt barmoknak, anélkül hogy legkevesebbet is tennünk engedtek volna.

Szivarokra gyújtottunk, fütyürésztünk, és néztük perczenként hogy kit fog ismét elsöpörni közülünk egy irgalmatlan golyó?! Nem egyszer történt, hogy hol egyik hol másik tömegünk közepébe csapott le egy, mint karvaly a csibék közzé, és ismét felröppent a nélkül hogy valakit megsértett volna; mellyet öröm és kaczaj kísért szerencsés útjára.

A mellettünk működő ágyúkat kétszer váltották fel újakkal, miután vagy lőszereik, vagy lovaik vagy tüzéreik megfogytak, és mi, és a huszárok még mindig ott állottunk, és addig néztünk addig néztünk: hogy egyszer dél felé csakugyan jött a parancs: hogy hátra!

Mintegy 8 halottunk és 15–16 sebesültünk volt, és mi hátrább mentünk annyira: hogy már kívül voltunk a lőtávon, s itt ismét megállottunk, azt hivén: hogy majd ha kissé kinyugszunk és falatozunk ismét előre fogunk menni és még majd ezután lesz valami a rácz evésből.

Ekkor hozzánk jött Bechtold és mosolyogva mondá német magyarul: »Ti vitéz honvédek vagytok! derék fiúk, a tüzet dicsőül állottátok ki, tömegeitek úgy állottak, mint megannyi erdők, és én bámultam rajtatok. Most Ó-Kérre mentek és ott 10 akó bort és egy ökröt fogtok kapni!« 

Ennek természetesen örültek honvédeink, s csupán azt mondották: hogy ők inkább ráczokkal szerettek volna jóllakni, és rácz vértől megrészegedni; és csak azt fájlalták: hogy tüstént nem rohanhattak a sánczokra, mivel a túlrészen még egyre dörögtek az ágyuk, ropogtak a puskák, mivel az ifju hős Bakonyi [ezredes] e pillanatban vívta a sánczokat: hogy a ráczok oda fordíthassák egész erejöket. – Átok emlékeitekre hitvány árulók! (…)

Mintegy 4 óra lehetett délután: midőn Ó-Kérre megérkeztünk, kifáradva testben és lélekben. Testben az álmatlanság, a 24 óráig tartó talpalás, hőség és éhség – lélekben pedig a bosszúság miatt, látván mint hiúsulnak meg legszebb reményeink, mint vagyunk martalékul vetve a gaz áruló vezérek szeszélyeinek! Nem volt többé bizalmunk, nem nyugodott kedélyünk.

Elszállásoltak bennünket a városban, s engemet őrnagyunkkal együtt a rácz pópa házához adtak. Sötét visszataszító tekintetet vetett ránk egy vén szakállas ember, midőn bementünk a szobába, s én vissza borzadtam gyanus pofájától, és sehogy sem érezhettem magamat otthonosnak. Még mosdó vízért is csaknem fél óráig kellett várnunk. Mintha ki lett volna halva az egész ház, a vén pópán kívül senkit sem láthattunk, s ez is került bennünket amennyire csak lehetett. Ebédről vagy szomjunk oltásáról még csak szó sem volt; a ronda fogadó tüstént megtellett honvédekkel, és ott szinte misem volt kapható. S a mi még leginkább bosszantott az a vén pópának daczossága volt, ki tőlünk, bármit kértünk is kész pénzért, mindent megtagadott, azon egyetlen szócskával »nincs«. Végre, már nem tűrhetvén szemtelenségét, s haramia tekintetét, nem hagytam békét főnökömnek, mig hátat nem fordítottunk a gyilkosok barlangjához hasonlítható fészeknek, és át hurcolkodtunk a jegyzőhöz; ki becsületes magyar ember lévén pénzünkért szívesen ellátott bennünket mindennel, noha itt sem volt gazdasszony, csupán egy szakácsnő, mivel – mint mondá – nejét bátorság végett Szabadkára küldötte rokonaihoz.

Megérkezett végre az este felé a 10 akó bor és az ökör is. Ezt mindjárt levágattuk, és a húst és bort szétosztottuk a legénységnek, melly még az nem víg vacsorát csapott belőle.” ²

A sikertelen támadásról augusztus 22-én írt terjedelmes jelentést Bechtold, amelyben többek helytállását kiemelte: „Az egész sereg tántorithatlan bátorságát dicsérettel meg kell emlitenem, mely minden rendeletemet a legnagyobb lelkesedéssel pontosan teljesitette.

Különösen kiemelendők: Aulich [Lajos] alezredes tanusitott rendületlensége és ügyessége miatt. – [Karl] Schonat kapitány, a ki Wolnhoffer vezérőrnagy oldalán hasznos szolgálatokat tett Zeh tizedes, aki egy fél 6 fontos ágyutelepet ügyesen vezényelt. Különösen pedig Adler tizedes, a Sándor sorezredből, aki élte koczkáztatásával a legveszedelmesebb ágyuzás között a sebesültek megmentésében kitüntette magát.

A Würtemberg [Helyesen: Württemberg] huszárezred kapitánya [pontosabban: főszázados, zádorfalvi és lenkei] Lenkey [János] derék századával, a legveszélyesebb helyeken, vitézsége kitünő jeleit adá, valamint bebizonyitá azt, hogy a század a kegyes bocsánatra, minden kivétel nélkül valódilag érdemes.³

Fiáth Pompejus [főhadnagy] egy ágyugolyó által nehéz sebet kapott, s ámbár ezen derék tiszt felgyógyulásán kételkedtünk, tegnaptól fogva ahhoz több reményünk vagyon. [Fiáth főhadnagy 1848. augusztus 25-én Écskánt halt bele sebesülésébe.]

Fiáth Pompej az ágyutelep⁴ jobb oldalán a második szárnyat vezénylé, kinek elestével Harsányi [Bálint] őrmester vette át a vezényletet, ki is visszavonulás alkalmával a 6-ik ágyut, melynek rudja egy ágyugolyó által összezuzatott, kartácsok és golyók zápora közt visszahozta, mely alkalommal Harsányi őrmester, és Kaszás Samu közvitéz hős elszántságot és vitézséget tanusitottak. Az ágyu megmentése után Harsányi őrmester, Kaszás Samu, Bodó János, Szabó István, Márkus Péter, Böszörményi Ferencz közvitézek, és egynehány honvéd a 6-ik zászlóaljtól visszamenvén a 6 ik ágyu mellett elesett 2 tüzért is szinte megmentették. Ennekutána egy segédtiszt jelentésére, miszerint a sánczoknál elesett 3 egyén elhozattatnék, ismét Harsányi őrmester, Bodog László tizedes, Juhász Ferencz őrvezető, Kaszás Samu, Perekó Mihály, Szabó István, Farkas László, Katonay István, Belényessy István, Korotnoky Dani, Halassy József, Bodó János, és Márkus Péter önkénytesek a sánczok hosszában lementek: de senkit sem találtak, minthogy az elestek már megmentettek.

Gróf Kolowrath ezredes Turia helységet megostromolandó reggel ötödfél órakor a helységhez közeledett; ekkor visszahagyván a gyalogságot, tüzérekkel és lovassággal 500 lépésnyire a helység előtt megállt s legott elrendelte az ágyuztatást. Az alatt [gróf Josef] Castiglione ezredes is ágyutelepével odaérkezvén hasonlóan erősen ágyuztatott. Az ellenség 6 háromfontos ágyuiból keményen viszonozta tüzelését, de midőn 5 óráig tartó folytonos ágyuzás után elhallgatott volna, a Schwarzenberg zászlóalj,⁵ két század Wasa,⁶ és egy század Ferdinándhuszár⁷ a helység megrohanására kirendeltettek. De a helység házaiban elrejtett nagyszámu ellenség által oly golyózáporral fogadtattak, hogy előbbnyomulniok veszedelmes lett volna. Ez alkalommal esett el a derék [báró Stephan] Neffzern százados, ezen kívül 2 tiszt és több közvitéz sebet kapott.

A gyalogság visszavezetése után az ágyutelepek ismét kiállittattak, és újonnan mindakét részről erősen tüzeltetett. – Végre a sereg ez naponi folytonos müködés által kifáradván, délután 4 órakor visszahuzódott.

Ez alkalommal hősies viseletükért kiemelendők: a jeles [Wenzel] Titz hadnagy vezénylete alatt levő 1-ső számu lovas ágyutelep. A rendületlenül kötelességüket teljesitő tüzérek: Hledig, Hilbert és Lux. A Schwarzenberg zászlóalj kivétel nélkül hős elszántságot tanusitott.

Különösen [felsőeöri] Pyrker [István] őrnagy, ki a rohamot gyalog vezette. Horváth [Pál] hadnagy, Sturm [Mihály] őrmester, Cserepes dobos, és Petrovich közvitéz, ez utóbbi leginkább személyes vitézsége miatt. A Ferdinánd huszár osztályából [Franz] Suchodolszky [von Suchodol] kapitány [pontosabban: alszázados] és [saárdi] Somsich [János] főhadnagy méltó elismerést érdemelnek, kik az ágyutelepfedezetnél a golyók özöne közt igen jó példával voltak.

[hidegkúti] Steinbach [Károly főhadnagy,] ezredi segéd, Clement őrmester, Pausenwein [Ferdinánd] kartrombitás és Schönberger Adolf hadfi, kik a csata alkalmával a vezénylő ezredes parancsait a leggyorsabban és tökéletesen teljesitették.”⁸

A kudarc ismét felháborodást szült, így nem csoda, hogy augusztus 21-én a képviselőházban Perczel Mór egyenesen árulással vádolta meg a délvidéki magyar csapatok parancsnokát. Bechtold augusztus 31-én leköszönt, és helyét pacséri Mészáros Lázár vezérőrnagy, hadügyér vette át. A Bácskában ekkor 16 ezer katona állt rendelkezésére, közülük 8 sorgyalog-, 8 honvéd zászlóalj, 2 huszárezred és 8 üteg indult támadásra – vagyis 9000 gyalogos és 1500 huszár.

Mészáros, bár kiváló huszártiszt volt, mégsem tartozott Mars hadisten kegyeltjei közé – és e balsors a függetlenségi háború végéig elkísérte. Szeptember 21-én csapatai több oszlopban haladtak a rác tábor (5784 ember, 24 löveg) felé, de azok egy része eltévedt, az ellenség pedig észrevette a magyar hadmozdulatokat, és felkészült a védekezésre. Bakonyi ezredes és Aulich Lajos alezredes Sándor-sorezredbeli két rohamoszlopa rohanta meg a rácokat, de eredményt nem értek el, s nagy fiaskónak bizonyult, hogy a magyar lovasság nem zárta le teljesen a Szenttamásra vezető utakat, így még 3000 rác felkelő érkezett be a sajkásoktól. Ez a kísérlet is visszavonulással végződött. Mészáros rendezte kötelékeit, átadta a parancsnokságot Eder vezérőrnagynak és Pestre utazott. 

Az év végéig újabb támadási kísérletre nem került sor, a hadműveletek súlypontja máshová került a Délvidéken, és a bácskai magyar csapatok zömét is kivonták. Szűz Máriás zászló 1849. április 3-án került a szenttamási sáncokra, amikor a Perczel tábornok által vezetett IV. (bácskai) hadtest honvédei bevették a rácok megerősített táborát.