A Magyar Demokratában jelent meg Pataki Tamásnak a magyar identitásért zajló küzdelem sorai közt olvasottakról szóló írása. "Bár megőrizték a honalapítás kori genetikai örökséget, egy friss kutatás mégis az ellenkezőjét próbálja sugallni.

Kik a székelyek: európaiak, ázsiaiak vagy amit éppen az aktuális hatalom kíván?" „Kutatási eredmény: a székely inkább európai népcsoport, nem ázsiai eredetű” – adta hírül a Transtelex, és a legtöbb hírportál hozzájuk hasonlóan ugyanezt emelte ki egy friss genetikai kutatásból. Ezek után nyugodtan azt is közölhetnék hírként, hogy „a német inkább ázsiai népcsoport, nem európai eredetű”, hisz az indo-európai nyelvek a Jamnaja-kultúrából erednek, a neolitikumban a földművelés Kis-Ázsiá­ból indulva Európa-szerte elterjedt és a kontinens belsejében ez hatalmas népességcserével járt, erre a népességrétegre telepedtek rá északról a németek ősei, és így rengetek ázsiai gént hordozhatnak. Mégis a székelyek „európaiak”, kevés bennük az „ázsiai” gén – e sommás ítélet több kérdést is felvet, például azt, hogy 115 ember reprezentálhat-e egy félmilliós közösséget?

A cikk címében rejlő csúsztatás némiképpen a kutatócsoport rovására írható, hisz szándékosan úgy fogalmaztak sajtóközleményükben, hogy „a többi európai néphez köthető genetikai hasonlóságot emelték ki”, a sajátos, csak a székely populáció­ra jellemző genetikai markerekről pedig alig ejtettek szót. Ami azért furcsa, mert ezekről részletesebben írtak a Genes nevű tudományos folyóiratban közölt angol nyelvű cikkükben. Ezúttal tehát úgy döntöttek, hogy más narratívába illesztik az eredményeiket, azt sugallva, hogy a székelyek pont ugyanolyan származásúak és genetikájúak, mint a „környező” népek, vagyis hogy nem sokban különböznek a románoktól, bolgároktól, szerbektől vagy ukránoktól. Arról már kevesebb szó esik, hogy vajon ki kitől kapta ezeket a géneket; ismerve a középkori oláh fejedelemségek történetét akár azt is lehetne mondani, hogy jellegzetesen magyar géneket fedeztek fel a környező népek génkészletében… De lássuk, miről van szó!

Az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézete egy 2019-es terepkutatás során Székelyudvarhely környéki falvak népességét vizsgálta, 115 mintát gyűjtöttek (a mintagyűjtések helyei: Énlaka, Firtosmartonos, Kányád, Bögöz, Gagy, Szentábrahám, Csekefalva, Székelydobó, Patakfalva és Farcád) és az ősi apai és anyai leszármazási vonalakat elemezték. Az értékelésekből az derült ki, hogy „Székelyudvarhely térsége populációja túlnyomórészt kelet-közép- és délkelet-európai összetételét mutatja”. Mindezt az alapján állítják, hogy az általuk vizsgált székelyek többsége anyai ágon a H mitokondriális haplocsoportba tartozik (33,9 százalék), amelyet tipikusan ősi európainak tartanak, valamint sokan a J (8,70 százalék) és T (8,70) haplocsoportokból valók; apai ágon (Y-kromoszóma) a I2a-P37 (19,57) és a I1-L22 (16,30) csoport dominál, amelyek szintén európai őslakosoktól származnak. Csakhogy a székely minták rendkívül heterogén származásúak, a 115 genomot 89 egyedi (!) haplotípusba sorolták, és ezeket még 72 különböző alhaplocsoportba osztották. Noha önmagukban kevesebb százalékot képviselnek és nem alkotnak akkora csoportot, mint a H, a többi eredmény mégis közép-ázsiai, kaukázusi és távol-keleti kapcsolatokra utal, amit nem emelt ki a közlemény. Pedig ezek alapján azt is lehetne mondani, hogy a székelyek génöröksége inkább ázsiai és közel-keleti (e kutatás alapján summázva 37 százalék), mint például: C4a1a (jakut, burját és evenki mintákban található) vagy a A+152+16362 (han kínai, japán), ami gyökeresen eltér a környező népek genetikai összetételétől.

Ám ebben nincsen semmi meglepő, hisz korábbi genetikai kutatások (Tömöry Gyöngyvér 2008, Csányi Bernadett 2009) is azt igazolták, hogy a székelyek között nagyobb arányú a keleti gének jelenléte, mint más magyar (kivéve a moldvai csángókat) és természetesen egyéb európai populációékban. Azaz a székelyek jobban megőrizték a honalapítási, keleti örökséget, sőt, jobban megőrizhették az európai hunok génállományát is.

A székelység genetikájáról szóló kutatásokból az derül ki, hogy a modern magyar és székely populáció Y-kromoszomális mintázata lényegében jól illeszkedik az Európában megfigyelhető genetikai jellemzőkhöz. Más európai populációkhoz hasonlóan a magyar és a székely népcsoportban is nagyobb részt a kontinensen a paleolitikum óta jelen lévő korai leszármazási vonalak fordulnak elő, míg a neolitikus és az azt követő vándorlási események hatása kisebb mértékben érzékelhető génkészletükben. Ennek ellenére vannak a székelyekre igencsak jellemző haplocsoportok, például a székely populációban felbukkanó P-M45*(xM173) klaszter (3,1 százalék), amely Közép-Ázsiában gyakori, és szinte egyáltalán nem fordul elő Európában. Ez ázsiai genetikai hatást tükröz, amely a székely populáció génkészletét akár az Erdélyben való letelepedés előtt, akár azután érhette. Korábbi kutatások kiderítették, hogy a magyar és a székely populációban aránylag nagy gyakorisággal detektálható a J haplocsoport előfordulása. Ennek nagyobb gyakorisága anatóliai és dél-balkáni genetikai hatás következménye lehet, de elképzelhető, hogy a korai magyar populációnak is szerepe volt a J haplocsoport Kárpát-medencében való elterjesztésében.

A T1a haplocsoportba tartozó, karosi honfoglaló magyar temetőből származó minták azt jelzik, hogy ez a haplocsoport gyakori lehetett a karosi magyarok között és a székelyek körében ma is nagyobb gyakoribb, mint a körülöttük élő populációkban (2,25 százalék). A Q1a2-M25 haplocsoport is nagyon ritka Európában, azon belül a székelyeknél a leggyakoribb. A Q1a2-M25 haplocsoportba tartozó archaikus minták a bronzkori Okunyev- és Karaszuk-kultúrákból ismeretesek, valamint a középkori tien-sani hunokból és a hun–szarmatákból. Ez arra utal, hogy ennek a vonalnak az Európában való megjelenése a hunokkal hozható kapcsolatba, ezt szintén megerősíti, hogy ezt a csoportot egy Erdélyben feltárt hun kori mintából mutatták ki Neparáczki Endre és Török Tibor archeogenetikusok. A mostani kutatás azt állítja, hogy egy kortárs székely mintában megtalálták az A12a anyai vonalat, amely teljesen megegyezik a 10. századi hartai honfoglaló sírban megtalált férfi mitokondriális DNS-ével, valamint a Volga-menti Bolsije Tigani korai magyar temetőjében talált min­táéval.