- A legendák visszatérnek – üzeni a székesfehérvári Királyok és Szentek című, az Árpádok korát bemutató, nagyszabású történelmi tárlat

A Magyar Nemzetben jelent meg Zana Diána Hidán Csaba történész, régésszel, Intézetünk vezető kutatójával az Árpád-kort bemutató székesfehérvári kiállítás kapcsán készített beszélgetése. 

"Az Árpád fejedelem vezette hazatéréstől kezdődő és III. András halálával lezáruló Árpád-kor sokszínű történelmi, régészeti, illetve szellemi-kulturális emlékeit vonultatja fel a Szent István Király Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyarságkutató Intézet közreműködésével létrejött kiállítás, amely június 15-ig látható a székesfehérvári Szent István Múzeumban. A Magyar Királyság ekkor regionális nagyhatalom volt, és egész Európában jelentős politikai és katonai tényezőnek számított – meséli Hidán Csaba László, aki azt is elárulja, hogy ebben az időszakban a mongolokon kívül más ellenség az ország közepéig sem jutott; Szent István, Szent László és Kun László pedig soha nem veszített csatát. Az országot erős kézzel védték, azonban további területeket nem csatoltak hozzá az Árpád-házi királyok.
– A Kárpát-medence földrajzi, politikai, kulturális, történelmi egység; azonos a történelmi Magyarországgal, azonos az Árpád-házzal – jelenti ki. Mint mondja, ezt a korszak uralkodói tudták, rendelkeztek egyfajta egészséges arányérzékkel, ezért nem terjeszkedtek tovább. 
Valahol itt keresendő a válasz arra a kérdésre, hogy miért ebből a dinasztiából került ki a legtöbb szent, valamint azt is tudni kell hozzá, hogy Magyarországon ekkor nem létezett vallásüldözés.
[...]
A Szent István által létrehozott közigazgatási rendszer némely megnevezését több mint ezer esztendő elteltével is használják a trianoni utódállamok; hiszen a mai Szlovákiában létezik Trencsén vagy Pozsony megye, a mai Romániában pedig Kolozs, Temes, Fehér, Bihar és Arad – ezek mind szentistváni vármegyék. A kutató szerint mindez azt mutatja, hogy milyen nagy tudással és szakértelemmel szervezték meg azokban az időkben a magyar közigazgatást.
A történelem viharai ellenére gazdag hagyaték maradt fenn ebből a korszakból, amelynek egy részét azonban külföldi gyűjtemények őrzik. Ezek közül több – évszázadok óta – most egy időre újból hazatérhetett, ugyanakkor az elmúlt évek magyarországi régészeti feltárásai során előkerült tárgyak jelentős része itt mutatkozik be először a közönség előtt, de még Párizsból és a Vatikánból is érkeztek korabeli ereklyék. A kiállítótérbe lépve nem csupán a főúri élet tárul a szemünk elé, hanem a falvak népének mindennapjai is, ahogy a történész fogalmaz: a Kárpát-medence egysége. Bepillantást nyerhetünk a kor emberének világképébe, ahol a csoda, a Mennyország és a pokol a maga természetességében jelent meg; beléphetünk templomokba, kolostorokba és huzatos hegyi várakba, miközben szentjeink és királyaink szelleme őrködik felettünk. 

A sztyeppei történeti örökség ötvösművészeti remekein, Szent István király pannonhalmi kiváltságlevelén, a Monomachos-koronán, a nagyharsányi kincseken, III. Béla, illetve Antiochiai Anna sírleletein túl – hogy csak néhányat emeljünk ki – szemügyre vehetjük az úgynevezett bécsi szablyát is, amelyről az Árpád-ház hagyománya úgy tartotta, Atilla kardja, a hun nagykirály pedig magától a Hadúrtól kapta. Valószínűsíthető, hogy a szablya a magyar fejedelmi, majd királyi kincstár részét képezte, ahonnan Anasztázia, I. András király özvegye révén került Bajorországba. Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy az 1200-as évektől bekerült a német koronázási jelvények közé. A szablya a kereszténység felvétele előtti, vagyis a „pogány” korban készült, az Árpádok ráadásul Atilla örökségének tartották, mégis vele avatták be a királyainkat. Mindez jól mutatja a szkíta–hun–magyar szellemiség folytonosságának jelenlétét ebben a korban. 

A filmbéli harcos – aki az ősök szellemét jeleníti meg –, vagyis a viseletbe öltözött Hidán Csaba László gesztusa, amellyel átnyújtja, felajánlja kardját, szintén azt hivatott szimbolizálni, hogy az elődökkel való kapcsolat nem szűnt meg, szellemük a mai napig támogatja a jelen magyarságát. A történésztől azt is megtudtuk, hogy már a szkíták és a hunok is azt vallották, hogy a kapocs az ősök és az akkor élők között nem szakadhat meg, de az Árpád-ház törvényalkotásában, illetve később is sok helyen olvashatjuk, hogy „őseink szokása szerint” vagy „az ősi jogrend alapján”. 

A teljes beszélgetés a Magyar Nemzet oldalán olvasható.