A középkori és koraújkori temetkezési szokásokról szóló sorozat zárásaképp tekintsük át azt, hogy általában hogyan zajlott a temetés a templom körüli temetők használata idején.

Régészeti adatok csak nagyon korlátozottan állnak rendelkezésre erről, viszont írott és néprajzi források alapján képet kaphatunk az elhunytról való gondoskodás gyakorlatáról.

A földműveléssel foglalkozó emberek nagy része ott élt és halt meg, ahol született, sokan a falujuk határát is csak ritkán hagyták el. Néprajzi adatok tanúsága szerint szokás volt gyermek születésekor a ház elé vagy udvarába egy fát elültetni, hogy amikor majd eljön az idő, az szolgáltassa a koporsónak való anyagot.

Akit otthon vagy otthonához közel ért a halál, azt saját házában mosdatták meg, öltöztették fel és helyezték ravatalra. Ott történt a virrasztás, siratás és általában harmadnapra a templom melletti temetőben hantolták el. A sírt aznap ásták meg a családtagok és barátok, és ugyanők vitték a koporsót a temetőbe.

Voltak, akik még életükben vagy betegségük kezdetén gondoskodtak a temetéshez való koporsóról, de általában – amíg a „csinált” koporsók széles körben elérhetővé nem váltak – a koporsót a haláleset után készítették el a rokonsághoz vagy szomszédsághoz tartozó ügyes kezű faragó mesterek.

Maga a temetés a ház elhagyásával vette kezdetét és a sír behantolásával ért véget. A családtagoknak, rokonoknak, barátoknak a koporsó lezárása előtt, még a háznál lehetőségük volt búcsút venni a halottól. A harangszó által kísért temetési menet általában nem a legrövidebb úton, hanem a forgalmas főutakon haladt, alkalmat adva a halott előtti tisztelgésre a település lakóinak. Az elhantolást a családtagok, barátok végezték.

A középkor folyamán a nagyobb közösségekben a halállal kapcsolatos feladatok egy részét átvették azok a vallásos egyletek, kalandos társaságok, amelyek elsősorban egyes szakmák tagjait tömörítve jöttek létre. Nevüket a minden hónap első napján (Calendae) tartott gyűlésükről kapták. Ezek az önsegítő vallási társaságok gondoskodtak a tagok és hozzátartozóik tisztességes eltemetéséről, és ellátták a temetéssel kapcsolatos feladatokat a haláleset hírül adásától a gyászmisék megtartásáig. A legtöbb helyen a társaságok a XVI. században megszűntek, illetve katonai és politikai törekvéseik miatt betiltották őket, de Kolozsváron még a XIX. században is több társulat működött.

A középkor embere felkészült a halálra, és azon társadalmi csoportok – nemesek és polgárok – tagjai, akiknek végrendelete ránk maradt, testamentumukban nemcsak értékeik sorsáról rendelkeztek, hanem esetenként meghatározták a temetés helyét és módját, előírták halotti öltözéküket és a szertartás részleteit is. 

Voltak, akik még életükben kegyes adományt tettek jövendő temetkezési helyük számára, illetve végrendeletükben javaik egy részét lakhelyük, származási helyük plébániatemplomára, vagy egy meghatározott szerzetesi templomra hagyományozták.

Azokat, akik valamilyen oknál fogva – tanulás, kereskedelem, zarándoklat, katonáskodás céljából – elhagyták otthonaikat, és útközben, lakhelyüktől távol haltak meg, jellemzően annak a településnek a temetőjében helyezték nyugalomra, ahol a haláleset történt. Az idegenek sírját általában a temető szélén, a helyi közösség számára fenntartott helytől elkülönülve találjuk. 

A temetés az alsóbb néprétegek körében tehát jellemzően helyben és gyorsan megtörtént. Főrangú személyek esetén viszont otthoni haláleset alkalmával is több héttel vagy akár hónappal később kerülhetett sor a szertartásra, mert az esemény megszervezése, a temetési kellékek elkészítése, a távolabb élő rokonok értesítése és a temetés helyére való megérkezés sok időt vett igénybe.

Ha a rokonság úgy döntött, hogy a testet távolról is hazahozatja, akkor Apor Péter leírása szerint a társzekérre „az koporsó alá feles tövisfát tettetnek, hogy az test ne rázkódjék, az koporsót arra tették, az társzekeret penig küljel fekete posztóval béterítették, amíg az kerekeit is béfogta, s az földön jó bővön vondozódva leért.” 

Harcban elhunytak esetében fekete helyett vörös színű lepellel terítették le a koporsót, és mind a ravatalon, mind a temetési ceremónia alatt ez volt az uralkodó szín. Így történt a vezekényi csatában elhunyt négy Esterházy fiú temetésének alkalmával is. A török ellen 1652. augusztus 26-án vívott küzdelemben elesett rokon ifjak temetésre három hónappal később, november 26-án került sor a nagyszombati jezsuita (Keresztelő Szent János) templomban. A testeket – ahogy az a korban szokás volt – ideiglenesen a közeli Sempte kápolnájának egy boltjában helyezték el, majd onnan szállították őket nagy pompával Nagyszombatra és helyezték nyugalomra a szentély előtti kriptában.

A főúri férfiak a ravatalra is kihelyezett attribútumainak sorsáról és a halottnak a templomban emléket állító epitáfium elhelyezéséről Apor Péter ír plasztikusan: „mikor aztán [a koporsót] az sírban bétették, az páncélban lévőtől elvették az fekete zászlót és kardot, azokot esszerontották, és az sírban az koporsó mellé bévetették, az ezüstcímert az templom belső oldalára felszegezték, úgy hasonlóképpen az aranyas zászlót a templomban nyelinél fogva felfüggesztették; az ott lobogott.”

A XVII. századtól vált szokássá az elhunytat a ravatalon, társadalmi státuszához illő környezetben, méltóságteljes pózban és jámborságát, illetve hatalmát jelképező tárgyakkal körülvéve megfesteni.

A koraújkor neves személyeit ábrázoló festmények sokkal színesebb képet festenek a korszakról, mint a ránk maradt tárgyi emlékek. A régészeti feltárások során szerencsés esetben előkerülő színűket vesztett, barnára fakult ruhaanyagok, a nemesfémet tartalmazó fonállal hímzett felső- és alsóruhák, keszkenők díszítésének maradványai, a mentéket és dolmányokat borító sujtások, kötött gombok nem tudják hűen visszaadni a koraújkor sokszínű, tarka világát.