A keresztény közösség a feltámadás reményében helyezte a templomok körül püspöki engedéllyel létesített temetők megszentelt földjébe halottait.

Sorozatunkban a temetkezéshez kapcsolódó néhány eljárást, szokást mutatunk be. 

Az egyházi temetés a lélek üdvözülésének feltétele, amelyet jámbor élet és – néhány kivételes esettől eltekintve – a haldoklók szentségeinek felvétele előzött meg. 

Árpád-kori soros temetőinkben és a Szent István király II. törvénykönyvének templomépítésről szóló rendelkezése, valamint a XII. század eleje között kiépült plébániahálózattal párhuzamosan létesült templom körüli temetőkben az elhunyt testének védelmét leggyakrabban fakoporsó szolgálta, amelynek változatos nyomait figyelhetjük meg középkori temetőink feltárása során.

A koporsós temetési mód ismeretes volt a honfoglalók előtt,1 és (egyes szláv népelemek kivételével) gyakorlat volt a Kárpát-medencében az államalapítás idejét megelőzően élt népességek körében is.2

Az avar korban temetkezésre leggyakrabban az ácsolt láda szolgált, amelynek egyszerű technikája – a szerkezet fejszével hasított alsó és oldalsó deszkáit a négy sarkon, illetve középen kétoldalt függőlegesen álló, lábban folytatódó oszlopba illesztették csapolással, a külön elkészített tető pedig a hátsó ládafalból kinyúló facsapon forog – egészen a XIX. századig a népi bútorművészet része maradt. 

Árpád népének temetőiben asztalostechnikával készült deszkaládát alkalmaztak széles körben, amelynek oldalai a sarkokon közvetlenül egymásba kapcsolódnak, és lábai, ha vannak is, nem függenek szervesen össze a felső résszel. A koporsók elkészítéséhez – annak ellenére, hogy a fűrész és a gyalu eleink számára ismert szerszám volt – valószínűleg a technika egyszerűsége miatt továbbra is rönkökből hasított deszkákat használtak. 

A csapolással, szögeléssel és ragasztással összeilleszthető, téglalap alakú, vagy valamelyik irányban szűkülő deszkaláda mellett egy sokkal archaikusabb formával, a rönkkoporsóval is találkozunk a korszak elején. Ezt egy megfelelő átmérőjű, keresztirányban kettévágott farönk szaluval végzett kivájásával készítették el. 

A készítési technikából fakad, hogy a rönkkoporsó belső terének minden kiterjedése íves, ezért a halott gerincoszlopa a megtaláláskor jellemzően mélyebben van, mint a test többi része, és a kulcscsontok ferdén állnak, így azt a látszatot keltik, mintha az elhunytat szorosan körbetekerték volna. A fejnél és a lábnál is lekerekített forma miatt a koponya gyakran alig elfordulva, a testnél magasabban, a lábfej pedig a koporsóvég íves formáját követve helyezkedik el.

Koporsóra nem csak a sírban megfigyelt koporsódeszka vagy lenyomat, illetve vasszeg jelenlétéből következtetünk. Nagyon sokat elárul a csontok helyzete; a koponya valamelyik irányba való elmozdulása a fej ládán belül történő alátámasztására utal. A leesett állkapocs, a bordák összeomlása, a csigolyák valamelyik irányba történő elmozdulása, a térdkalács leesése egyaránt csak a föld nyomásától mentesen, üregben valósulhat meg. A legárulkodóbb a lábfejek helyzete; a rönkkoporsóban ívesen, deszkakoporsóban gyakran sarkosan helyezkednek el. 

Templom körüli temetőinkben az Árpád-korban a négyzetes átmetszetű, lapos tetejű ládák voltak elterjedtek, amelyeket vagy faszeggel, csapolással illesztettek össze, vagy a tetejüket rögzítették az aljhoz kettő vagy négy, arasznyi hosszúságú vasszöggel. 

A késő középkorra vált szinte egyeduralkodóvá a trapéz átmetszetű aljból és tetőből álló, hatszögletű forma, amelyet egyre több, esetenként több tucat, gyakran különböző fejkialakítású, kisebb méretű vasszeggel erősítettek meg. 

A késő középkor végén jelentek meg a ládákat díszítő, apró, kerek, gyakran hatágú csillaggal díszített préselt veretek, amelyekkel kezdetben keresztet, Krisztogramot, Mária-monogramot, virágot, sormintákat, majd a barokk korban az elhunyt nevét és viselt címeit is megjelenítették. A koporsók festését régészeti módszerekkel szintén a középkor végétől tudjuk adatolni, azonban igazán jó megfigyeléseket a kora újkori kripták – köztük a méltán híres váci domonkos kripta koporsói – tudtak szolgáltatni.

Az egyes koporsóformák nem vezethetőek le egymásból, azokat – így az Árpád-kor elején a rönk- és deszkakoporsót, a késő középkorban a deszkakoporsók különböző formáit – egymással egy időben alkalmazták akár ugyanazon temetőn belül is. A festés és a veretek a késő középkor végén szintén egy időben voltak használatosak, és kiegészítették őket az idő előrehaladtával egyre változatosabbá váló – vagy a régészet módszereiből fakadóan ekkortól megfigyelhető –, a láda bevonására szolgáló szövetek, a koporsón kívülre is kiterjedő halotti szemfedők, fém és textil díszek.

Dr. Pap Ildikó Katalin, Magyarságkutató Intézet

a Régészeti Kutatóközpont tudományos munkatársa