Szent György alakja közel másfél évezreden át a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként és emberi példaként a katonaszentek, harcos szentek egyikeként a kultúrtörténetben fényes karriert futott be.

Nyilvánvalóan a jelképes szférába vezet a sárkányölés, a sárkányölő hős archetípusa is, amely a Távol-Keleten Kínában és Japánban, és természetesen az eurázsiai népek folklórjában is feltűnik. A sárkányölő hős személyében a Nap, a Hold, a Tavasz az, amely legyőzi a sárkány megszemélyesítette legfőbb rosszat, a Telet. Idővel aztán ez a kép némileg egyszerűsödött, és a mitikus ellenfél sárkánnyá, szörnyeteggé, mesei figurává vált.

A magyar népköltészet máig híven őrzi a Szent György-legenda szinte valamennyi elemét, bár név szerint a szent lovaggal már csak ritkán találkozunk benne. Szent György bizánci kultuszával magyarázható, hogy alakja a magyarországi délszlávok folklórjában lelhető fel talán a legelevenebb formában. A magyar változatok inkább a sárkányviadal történetére koncentrálnak, és elbeszélésében – mint ősforrásra – a Legenda Aurea szövegére vezethetők vissza.

Szent György lovag históriája előkelő helyen szerepelt az utóbbi ezer esztendő magyar művelődéstörténetében és a népi mesélők repertoárjában egyaránt. Nagyszámú és a képzőművészet szinte minden ágára kiterjedő ábrázolása pedig csak erősítette e hagyományokat. S miközben középkori kultusza a modern korhoz közeledve fokozatosan elszürkült, a képi megjelenítései pedig lassanként kikoptak a szakrális szférából, a néphagyomány a lovagszent emlékét, a sárkányviadal történetét középkori színességében és elevenségében tartotta fenn.

Szent György alakjának ismerete és kultusza a magyar kultúrtörténetben ezer évre visszamenően adatolható, hiszen már Árpád-házi királyaink is védőszentjüknek tekintették, ezért is szerepel ott zománcképe a Szent Koronán. Kultusza a magyar lovagkor időszakában is tovább virágzott, utalhatunk a Károly Róbert által alapított Szent György Lovagrendre, valamint Luxenburgi Zsigmond 1408-ban alapított Sárkányrendjére. A kultusznak az elit kultúrában történő továbbélését mutatják mindazok a genealógiai hagyományok, melyek egy-egy nevezetes főúri család eredetét kapcsolták valamely sárkányölő hőshöz. E hagyományok legszínesebb része a Báthori család sárkányölő hagyományairól szóló tradíciókör, amely egy valóban létezett (Bátor Opos), illetve bizonyára fantázia szülte sárkányölő őstől (Vid) eredezteti a nemzetséget, és amely tradíció a család egyes fejedelmi rangra emelkedett tagjai kapcsán (Báthori István, Báthori Gábor) is meghonosodott, széleskörű folklórt eredményezve, kivált egyes partiumi és erdélyi tájakon, különös tekintettel a család korabeli birtokközpontjaira. Hasonló heraldikai és genealógiai hagyományok a fejedelemkori Erdélyben szintén meghatározó Bethlenek kapcsán is ismertté váltak a kora újkor századaiban. Szent György középkori népszerűségét jelzi, hogy a György a 14–16. század folyamán a 2–5. legnépszerűbb férfinév volt a korabeli Magyar Királyság területén, hogy nevét templomtitulusok sokasága viselte és őrzi részben még máig is, valamint az sem véletlen, hogy egy 1808-as adatfelmérés a szentekről elnevezett települések között 59 Szentgyörgy helynevet mutatott ki, ám számuk a török hódoltság előtt akár duplája is lehetett.

Szent György művészeti ábrázolásai szintén végigkísérik a magyar kultúrtörténetet. Szobrok, falképek, táblaképek, iparművészeti tárgyak sokasága örökíti meg az alakját. A középkori magyar művészet két kiváló alkotója, a Kolozsvári testvérek Szent György szobra máig is fennmaradt és a prágai Hradzsinban látható. A sárkányölés hőstettét (és esetenként legendájának egyéb mozzanatait is) számos középkori templom falán lehet látni máig is, és szinte évenként kerül elő egy-egy korábban ismeretlen ábrázolás. Szent György alakja bizonyára a kódexekben is gyakran ábrázolásra került: a Károly Róbert kisebbik fia, András herceg számára készített ún. Magyar Anjou Legendáriumban egész ciklust szenteltek neki a kódex illusztrátorai. A Szent György-ikonográfia profanizálódását jelzi, hogy középkori kályhacsempéken is gyakran ábrázolták, a 18-20. században pedig az ortodoxiával érintkező vidékeken népszerűségnek örvendtek és széles körben elterjedt az őt, a sárkányölést ábrázoló üvegikonok.

Szent György alakja az évszázadok folyamán a néphagyományban is kiteljesedett, sőt minden más szentnél gazdagabb hagyománykört vonzott magához. A sárkányölés története szerves része lett a tündérmeséknek (a nemzetközi folklorisztika által ATU 300 típusszámmal jelzett mesetípus magyar redakcióinak), valamint nemesi és köznépi sárkányölő hősöket középpontba állító mondahagyománynak, a történeti mondák világának. És egyúttal, alakjától mindinkább elvonatkoztatva, a népi kultúra majd minden szegmensébe leszivárgott mindaz a szokáshagyomány és hiedelemvilág, amely már főként a szent ünnepnapjához (április 24.) tapadt. E népi tradíciók részeként Szent György napja a tavaszkezdet ünnepe: az állatok első kihajtásának dátuma a Kárpát-medence számos vidékén, amely szokáshoz gazdag mágikus rontáselhárító rítusok tapadtak, és e nap kiemelt volta a magyar agrárkultusz számos más szegmensében is kimutatható.

Szent György napja a néphitben is központi jelentőségű: különféle tabuk, tilalmak fűződnek hozzá, szerepet kap az egészségvarázslás, a szerencsevarázslás rítusaiban, különböző tabuk és tilalmak fűződnek hozzá. Legfőképpen pedig a kincsásás egyik legfőbb dátuma, valamint „boszorkányos nap”, ugyanis a népi hiedelem szerint ekkor, Szent György napjának éjjelén járnak a boszorkányok, ekkor van a legnagyobb erejük, miáltal ekkor kell leginkább óvakodni tőlük és megtenni mindazokat a mágikus ellenintézkedéseket, amelyekkel távol tarthatók a haszonállatoktól és a családi portától. Április 24-ét valaha a bíróválasztás és a munkába szegődés napjaként is számontartották, és számos népszokás is kapcsolódott hozzá, utalhatunk többek között a különösen Erdélyben elterjedt „tejbemérés” és „henderikázás” szokására, a „Zöld György-járásra”, valamint az erdélyi Mezőségről és az Alsó-Garam mentéről ismert „Szent György-napi kilövés” szokására.