A címben szereplő idézetet legtöbben Erkel Ferenc Bánk bánjából ismerik, eredetileg azonban Vörösmarty Mihály Keserű pohár című költeményéből származik. Nem tudhatjuk bizonyosan, vajon Vörösmarty gondolt-e a helyesírásra, miközben ezt a versét alkotta – de elég nagy a valószínűsége, hogy igen.

A vers születésekor, 1843-ban már tizenegy éve megjelent helyesírásunk első akadémiai szabályzata, „Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai” címen, s bár ezt kevesen tudják, alapvetően Vörösmarty munkájának köszönhetően. Okkal sejthető, hogy amikor a költő visszagondolt hálát és sikert nem ismerő fáradozásaira a hazáért (avagy ahogy sokkal szebben fogalmazta e versben: „Ha szent gondok között / Fáradtál honodért … S az elcsábúltan megveti / Hű buzgóságodat, / S lesz aljas-, gyáva- és buták / kezében áldozat”), akkor ez a kicsi, de ma már tudjuk, hogy nyelvtervezésünkben alapvető fontosságú könyvecske is eszében járt.

Fogalmilag e szabályzat megjelenése óta különül el helyesírási hiba és helyesen leírt szó, azelőtt inkább csak szokatlan írásmódról lehetett szó. Azóta persze a szabályzat már sokszor változott: jelenleg, 2015. szeptember 1. óta a 12. kiadása van érvényben. Minden módosítást hosszas szakmai előkészítés előz meg. A helyesírás fejlesztése tehát tudatos folyamat, amelynek során az ezzel megbízott szakemberek az érvényes helyesírás problémás pontjait veszik számba, és megpróbálják meghatározni, hogyan lehet ezeket legjobban javítani. Ennek a nagyközönség csupán a végpontjáról értesül, amikor napvilágot lát az új szabály, s az – hosszabb-rövidebb átmeneti idő után, ameddig jogosultak vagyunk kétféleképpen írni – immár kötelező lesz.

Ismét más kérdés az, hogy a kötelező szabályt betartjuk-e. A helyesírási szabályzat ugyanis valójában nem jogszabály (a Magyar Tudományos Akadémia nem jogalkotó szerv), tehát a magyarul írók jórészt önkéntes normakövetéssel használják, illetve mellékesen hozott külön jogi intézkedésekkel lehet biztosítani, hogy bizonyos speciális helyzetekben a használatát mégis előírjuk. Az iskolai oktatás tipikusan egy ilyen helyzet, ugyanis azt, hogy az iskolában kötelező legyen a helyesírás szerint írni, nem maga a helyesírási szabályzat, hanem a NAT biztosítja. Másfelől pedig önkéntes normakövetés ide vagy oda, a szabályzatot a legjobb akarattal is csak az tudja betartani, aki kellően ismeri és érti, ezért hát ekkor kezdődik az új szabályzat érvényre jutásának második szakasza: amikor az iskolai oktatásban alkalmazzák. Az elterjedésében a döntő szerepe mindenképpen az oktatásnak van; de kár azt hinni, hogy az oktatás mindenható. Mindig, minden korban sok ember maradt, aki hibásan írt, sőt talán nem túlzás azt gondolni, hogy napjainkban egyre többen vannak ilyenek.

A szabályok változtatásának fő oka eddig elsősorban a tudományos pontosság és a világosság volt: minél pontosabban és részletesebben kifejteni, hogy bármit, bármely helyzetben hogyan kell írni, ugyanis a kezdetben elég rövid és tömör szabályzatról időnként kiderült, hogy egyes kérdéseket nem rendez egyértelműen. Mindig számításba kellett azonban venni a nyelv változását, fejlődését is, ami egyes szabályokat már érthetetlenné tesz – s ami érthetetlen, azt többnyire nem tartjuk be –, máskor pedig olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel régebben nem szembesültünk, ezért a szabályzat nem rendelkezik róla. (Hogyan gondolhatott volna az 1984-ben elfogadott régebbi szabályzat az internetes írásmódokra? A 2015-ös szabályzatnak viszont már kellett [volna] ezekkel is foglalkoznia.)

Így aztán különös módon a helyesírási hibák visszahatnak a szabályok fejlődésére: a sok elkövetett hiba jelzi, hogy ott van valami hiány vagy elavult rész a szabályzatban, amelyet a legközelebbi alkalommal célszerű lenne pótolni, illetve megváltoztatni. Ezért a jövőben a helyesírást némiképp más módszerrel kell fejleszteni, mint eddig: a ma látható tényleges helyzetet, a ma elkövetett hibákat pontosan felmérve kell tudatosan úgy tervezni, hogy a leendő új szabály a lehető legkedvezőbb hatású legyen.

Mi a legkedvezőbb hatás? Hát először is, hogy legyen sokkal egyszerűbb és könnyebben felfogható, mint a jelenlegi. Másodszor is, hogy a lehető legnagyobb mértékig biztosítsa nyelvünk célszerű fejlődését, az azt érő külső hatások – a rengeteg beözönlő idegen kifejezés, idegen írásszokás – közepett is. Harmadszor is, hogy mindenkinek alkalmas legyen. Mai helyesírásunkkal természetesen bármit le lehet kellő pontossággal írni, viszont nem mindenkinek, és nem minden helyzetben: ahhoz ugyanis, hogy pontosan használjuk, viszonylag alapos iskolai tanulmányokon kell átesnünk, erre pedig nem mindenkinek van lehetősége. Valamennyire segíthet az iskolai oktatás minősége is: a helyesírási ismeretek más szerkezetben, más módszertannal, más hangsúlyokat adó oktatása; de sokkal többet számítana a szabályok egyszerűsítése. A fejlesztés első lépése tehát annak felmérése, hogy mi nem érvényesül a jelenleg érvényesből, és mit nem oktatunk, vagy nehezen vagy rosszul oktatunk. Ha tudjuk, hogy melyik pontot – milyen helyzetben, milyen írásbeliségi formában, milyen okkal – miért rontanak el sokan, akkor ebből már meg lehet találni több más, szintén megkerülhetetlen kérdésre is a választ: 

1. Mely hibák terjednek idegen hatásra (főleg az angol helyesírás hatására)?
2. Mely hibáknak az az okuk, hogy a szabályzat homályos, pontatlanul fogalmaz, észszerűtlenül bonyolult, vagy éppen nem egyezik a köznyelvi kiejtéssel?
3. Mely hibának vagyunk mi az okai azzal, hogy az oktatását elhanyagoljuk vagy elavult módszertannal végezzük?
4. Mely hibákat örököltünk? Ugyanis ritkábban, de előfordul, hogy a már elavult, használaton kívüli régi helyesírási szabályzat szerint írnak egy-egy szót, ami ma már természetesen hibát jelent.
5. Végül mely hibákat nem mi akarunk ejteni, hanem az íróeszköz generál nekünk, aztán sajnos rászokunk? Ilyenek például a sorszámnevet jelölő pontok, amelyek után a számítógépünk, telefonunk sajnos többnyire ránk kényszerít egy hibás nagybetűt.

Ha ezekre a kérdésekre tudjuk a választ, akkor adja magát: melyik írásszabályokat hasznos a szabályzatban megváltoztatni, melyek azok, amelyek megőrizhetők, de az oktatásukat kell fejlesztenünk vagy a szoftvereinket. Ezeknek a döntéseknek a meghozatalában tehát éppen az elkövetett hibák nyújtanak nekünk segítséget, és így – paradox módon – hosszú távon és áttételesen igenis a helyesírási hibák maguk segítik a kijavításukat.