Milyen nyomokat hagytak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei a Szent Koronán és a koronázási jelvényeken? Miért kellett feltörni a koronaládát, hogyan kerültek a jelvények az orsovai mocsárba, és milyen állapotban találták meg őket négy évvel később? A Magyarságkutató Intézet Beszélgetések a Szent Koronáról című pódiumbeszélgetés-sorozatának negyedik részében történészek és a műszaki tudományok képviselői együtt keresték a választ a magyar történelem egyik legfontosabb ereklyéjének máig tisztázatlan kérdéseire.

A beszélgetés résztvevője volt prof. Hermann Róbert Széchenyi-díjas történész, dr. Hennel Sándor mérnök, a Magyar Koronaőrök Egyesületének elnöke, a koronaőrség egykori parancsnoka, valamint Németh Zsolt, a fizikai tudományok kandidátusa, a Magyarságkutató Intézet nyugalmazott tudományos főmunkatársa, a sorozat házigazdája. A beszélgetést Toót-Holló Tamás moderálta. 

A történeti áttekintés 1848 viharos hónapjaival kezdődött. Az országban többször is felmerült a gyanú, hogy veszélybe kerülhettek vagy eltűnhettek a koronázási jelvények. December 11-én egy országgyűlési bizottság már nem elégedett meg a koronaláda sértetlenségének ellenőrzésével: a ládát feltörették, hogy megbizonyosodjanak arról, valóban benne van-e a Szent Korona. A művelet során a láda olyan súlyosan megsérült, hogy újat kellett készíteni helyette. 

A szabadságharc végóráiban újabb, még veszélyesebb utazás kezdődött. Szemere Bertalan miniszterelnök gondoskodott a koronázási jelvények menekítéséről. A láda Szegeden, Nagyváradon és Aradon keresztül jutott el Orsováig, ahol Szemere végül úgy döntött, hogy nem viszi ki az országból a koronát, hanem bizalmasaival elrejti. A koronázási jelvényeket 1849 augusztusában az orsovai füzesek között ásták el. 

A rejtekhely titka négy évig fennmaradt. A császári hatóságok már 1849-ben megkezdték a keresést, ám csak 1853-ban sikerült a korona nyomára jutni. A kutatásban kulcsszerepet játszott Varga István, aki kapcsolatban állt a császári-királyi titkosrendőrséggel. Az általa megszerzett információk alapján Titus Karger hadbíró őrnagy vezetésével indult meg a kutatás Orsova környékén, és 1853 szeptemberében előkerültek a koronázási jelvények. 

A föld alatt töltött évek különböző mértékben viselték meg a tárgyakat. A fémből készült részek viszonylag jó állapotban maradtak, míg a textilek jelentős károkat szenvedtek. 1853. szeptember 15-én Promontornál a magyar főpapság és főnemesség képviselői előtt egyenként mutatták fel a megtalált koronázási jelvényeket, hogy azonosítsák azokat. Az eseményről készült jegyzőkönyv a Szent Korona sérüléseit is rögzítette. 

A beszélgetés ezen a ponton a történettudomány felől a műszaki vizsgálatok felé fordult. Hennel Sándor mérnöki szempontból elemezte a Szent Korona szerkezetét és azokat az erőhatásokat, amelyek egyes sérüléseket előidézhették. Mint elhangzott, az abroncs mintegy 1,2 milliméter vastag aranylemezből készült, míg a keresztpántok mindössze körülbelül 0,4 milliméteresek. A sérülések elhelyezkedéséből ezért bizonyos esetekben az őket létrehozó erőhatások irányára és jellegére is lehet következtetni. 

Különösen izgalmas kérdést vetettek fel a Franz Bock aacheni kanonok 1857-es vizsgálatához készült rendkívül részletes rajzok. Ezek ugyanis a Szent Koronát súlyosabban sérült állapotban mutatják, mint amilyet az 1853-as azonosítás jegyzőkönyve rögzített. Németh Zsolt elemzése szerint az ábrázolásokon több ékkő, gyöngy és függő hiányzik, a kupolaszerkezet pedig súlyosan deformálódott. Ebből arra lehet következtetni, hogy a Szent Korona legsúlyosabb ismert sérüléseinek egy része 1853 szeptembere és az 1857-es Bock-féle vizsgálat közötti időszakban következhetett be. Arról azonban jelenleg nem ismert olyan dokumentum, amely pontosan megmondaná, mikor és hogyan történt mindez. 

Hennel Sándor arra is rámutatott, hogy a Szent Korona sérülései egyfajta „ujjlenyomatként” szolgálnak: éppen ezek a jól azonosítható sajátosságok teszik lehetővé annak bizonyítását, hogy az Országházban őrzött korona ugyanaz a tárgy, amelyet az elmúlt évszázadok hiteles ábrázolásain látunk. A koronaőrnek ezért nemcsak őriznie kell a Szent Koronát, hanem képesnek kell lennie annak biztos azonosítására is. 

A pódiumbeszélgetés egyúttal jól példázta a sorozat egyik alapvető célját: a történeti források és a természettudományos, műszaki vizsgálatok eredményeinek összekapcsolását. Németh Zsolt szerint a Szent Korona kutatása nem lehet teljes, ha kizárólag történészek és művészettörténészek foglalkoznak vele, hiszen egy olyan anyagi tárgyról van szó, amelynek sérülései és átalakításai műszaki módszerekkel is vizsgálhatók. Hermann Róbert ugyancsak az interdiszciplináris kutatás jelentőségét hangsúlyozta: egy-egy történeti problémára olykor éppen a műszaki vagy természettudományos modellezés adhat új válaszokat. 

A Beszélgetések a Szent Koronáról negyedik része így nemcsak a korona XIX. századi viszontagságait idézi fel, hanem egy máig nyitott történeti kérdést is a középpontba állít: mi történt pontosan a Szent Koronával az 1850-es években, és mikor keletkeztek legsúlyosabb sérülései?

A rendezvényről készült felvétel lent megtekinthető.