Preszkíta és kora szkíta kori emlékek a Nagy-Kaukázustól északra Alekszandr Alekszandrovics Jesszen kutatásai alapján
Alekszandr Alekszandrovics Jesszen orosz régész, a kaukázusi rézkor, bronzkor és kora vaskor kutatója, a kaukázusi korai fémművesség szakembere.
Tudományos munkássága alatt számos, az újkőkortól a középkorig keltezhető, a Nagy-Kaukázustól északra, a Transzkaukázusban található, valamint a kelet-és közép-kazahsztáni, Volga-Don menti és a Káma középső folyása menti lelőhelyek feltárását vezette. Emellett tanulmányozta a kaukázusi és kazahsztáni réz-és bronzművesség jellegzetességeit is.
Jesszen 1896. július 1-én született Szentpétervárott. Gimnáziumi tanulmányainak befejezését követően 1915-ben felvételt nyert a Petrográdi Egyetem Történelem tanszékére, de még ugyanebben az évben ősszel behívták katonai szolgálatra. 1916-1918 között az északi és délnyugati tüzérségi frontvonalon szolgált. A leszerelést követően 1918-ban visszatért Petrográdra, az egyetem történelmi-filológiai tanszékére. 1925-ben elvégezte az egyetemet, majd állást kapott az Állami Ermitázsban, ahol 1960-ig dolgozott. 1929-től a moszkvai Anyagi Kultúra Története Állami Akadémiájának (ГАИМК) munkatársa volt. 1941-1945 között, a második világháború alatt részt vett az Ermitázs műtárgyainak a szverdlovszki régióba történő evakuálásában, ahol az Uráli egyetemen tanított professzori minősítésben.
A rézkori és bronzkori lelőhelyeken kívül viszonylag jelentős hangsúlyt kapott a kora vaskor, a kaukázusi preszkíta és kora szkíta kori régészeti emlékek vizsgálata.
Alekszandr Alekszandrovics 1929-től, illetve az 1930-as évek első felében került kapcsolatba az észak-oszétiai Mozdok falu környéki kurgántemetők régészeti kutatásával, melynek leletanyagai jórészt a pjatyigorszki múzeumba kerültek. Az Ermitázs Borisz Boriszovics Pjotrovszkij vezetésével 1933-ban kapcsolódott be a terepi munkálatokba. Ennek során egy bronzkori és két kisebb, kora szkíta kori, Kr. e. VII–VI. századra keltezett, ún. 1. és 2. számú kurgánt tárták fel, melyek négy sírt tartalmaztak. Mindazonáltal a Nagy-Kaukázus északi előteréből ismert, helyi eredetű szkíta kori leletanyagok akkoriban igen kevéssé voltak ismertek, a XX. század elején előkerült lelőhelyek és a szórványok feldolgozottsága pedig nem érte el azt a szintet, amellyel a korszakot pontosan meg lehetett volna határozni. A két kurgán felépítésében különbözött a kelermeszi és ulszkij auli kurgánoktól. Jóval egyszerűbb szerkezetűek, földből épültek, felső rétegükből hiányzott a kőpakolásos fedés. Halottaikat nem túl mély sírgödrökbe helyezték el. A férfi vázak mellett lótemetkezések maradványait, vaskardok, vastőrök töredékeit, vaszablákat, vas nyílhegyeket, női sírokban bronzkarpereceket, ún. kobáni típusú ívfibulákat és egyéb bronzeszközöket találtak.
A sírokból többféle, a kutató által kora szkíta típusúnak nevezett kerámiaedény típus, kisebb, kerek csészék, kigömbölyödő hasú, szűk nyakú, füllel ellátott fazekak, magas peremű, bevésett geometrikus mintázatú, fekete, fényezett felületű tálak kerültek elő. Az edények párhuzamait főként a Nagy-Kaukázustól északra, a kelermeszi, kosztromszkajai kurgántemetőben, Nalcsik környékén, az ulszkij auli temetőben és Vorosilovszknál találta meg, azonban ilyen edények ennél keletebbi régiókban nem terjedtek el. Annál inkább dokumentáltak a Dnyeper balparti területéről. Ezen a ponton Jesszen külön felhívta a figyelmet az ukrán sztyeppei, erdős sztyeppei, illetve a közép-európai „Hallstatt-kultúra” grafitos felületű edényeivel való hasonlóságra, és megállapította, hogy technikájukban és díszítésükben egyeznek az észak-kaukázusi edényekével, kivéve az állatábrázolásokat, amelyek az ukrán sztyeppéről hiányoznak. Azonban az egyes kelet- és közép-európai régiók edényeiket saját hagyományaik szerint készítették, ezért formáikban mutatkoznak különbségek.
Az 1940-es évek elején megjelent összegző publikációjában röviden összefoglalta az Észak-Kaukázus középső előhegységeiből, Kabard-balkárföldi régiójából addig ismert, kevés számú preszkíta és kora szkíta kori régészeti lelőhelyeket, településeket. A kora szkíta kort ekkor a Kr. e. VII. század elejétől keltezte, és ehhez az időszakhoz kapcsolta a vasfegyverek tömeges elterjedését. A Nagy-Kaukázustól északra kétféle kulturális közeget különített el. A sztyeppei területeken a szkíta kultúra jellemzői, míg a hegyvidékeken és a magasabb hegyek völgyeiben a preszkíta kori helyi kultúra továbbélése, fejlődése figyelhető meg. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a hegyvidéki területeken a preszkíta korban a pásztorkodó félnomád életmód vált uralkodóvá. A késő bronzkor végére jellemző társadalmi rendszer ebben az időszakban átalakult kisebb törzsek egymással együttműködő, vagy éppen ellenségeskedő szövetségeire. Alekszandr Alekszandrovics szerint ennek egyik következménye a hátaslovak és a hozzá tartozó bronz lószerszámok hazsnálatának megjelenése és elterjedése a Nagy-Kaukázustól északra fekvő régiókban a Kr. e. VIII. században, míg a Transzkaukázusban ez a folyamat már valamivel korábban lezajlott. Az elő-ázsiai kimmer és szkíta hadjáratokat pedig a kelet-európai sztyeppéken és Ázsiában zajló történelmi folyamatok egyik részeként értelmezte, melyben kihangsúlyozta a transzkaukázusi lovas nomád törzsek részvételét is.
A hadjáratokat követően éppen a sztyeppe és a Nagy-Kaukázus északnyugati előhegységeinek találkozása mentén jelent meg a szkíta kultúra kubáni csoportja, és fejlődhetett ki a megelőző korszakban élt törzsek kultúrájának alapjain. Erre utalnak a kurgánokban talált bronztárgyak, amelyek inkább helyi, és nem „iráni” formák szerint készültek. A sztyeppén északabbra található kora szkíta kori törzsek fémeszközei is ehhez a területhez kapcsolódnak. Jesszen ezektől a tárgyaktól különítette el a Kaukázusból származó, a Kubán és a Dnyeper menti sztyeppéken megjelenő, egyéb tárgytípusokat, mint például a bronzlemezekből összeszegecselt edényeket és csészéket. Az 1930-as években úgy tartották, hogy ezek az edények a közép-európai Hallstatt-kultúra termékei, de egy évtizeddel később nyilvánvaló ténynek bizonyult transzkaukázusi származásuk. Továbbá kitért a kelermeszi kurgántemetőből ismert, aranylemezzel borított vasfokosra, a kardhüvelyt díszítő aranylemezre, és a Melgunov kurgánból származó, kardhüvelyt borító aranylemezre, melyek valahol Urartutól északra készülhettek, és urartui és asszír ábrázolásai sajátos szkíta elemekkel egészülnek ki.
Az 1950-es évek elejére megsokszorozódtak az Észak-Kaukázus előteréből és a kelet-európai sztyeppéről, erdős sztyeppéről származó preszkíta és kora szkíta kori lelőhelyek és leletanyagok. Mivel akkoriban, az 1940-es évek óta az orosz kutatók körében a szkíta kultúra úgynevezett autochtón eredete, azaz a Fekete-tenger északi partvidékén élő, helyi, késő bronzkori népek kultúrájából való származtatás lehetősége vált elfogadottabbá, Jesszen 1953-as publikációja új megvilágításba helyezte a kultúra eredetének értelmezését. A téma apropóját az 1939-ben, Novocserkasszk (Don menti Rosztovtól keletre) közelében megtalált kincslelet közlése, illetve a Kr. e. VIII–VII. századra datálható fémzablák és oldaltagok felgyűjtése és vizsgálata adta. A leletanyagok pontosabb rendszerezéséhez Alekszandr Alekszandrovics egy megbízható tipológiát állított fel, amelyet később több kora vaskoros régész is használt kutatásaihoz, és amely a mai napig nem vesztette el aktualitását.
A többségében két részből álló csuklós zablákat négy csoportra osztotta külső végződésük alapján, az oldaltagokat pedig kialakításuk alapján tipologizálta. Első típusként a kettős karikával végződő, redőzött szájvasú zablákat jelölte meg, melyek elterjedése a Nagy-Kaukázustól északra és a Dnyeper középső folyása mentén adatolt. Második típusként a karikás zablákat különítette el, melyek a Transzkaukázusban már korábban, a Kr. e. XI. századtól használatba kerültek, míg a Nagy-Kaukázustól északra csak később, a Kr. e. VIII. századtól jelentek meg. A harmadik típusú, úgynevezett kengyeles végű zablák főként a kora szkíta kor elejétől, a Kr. e. VII. század elejétől ismertek mind az elő-ázsiai, mind a kelet-európai és az ázsiai sztyeppéken. Negyedik típusként a fordított kengyeles végű zablákat emelte ki, melyek elterjedési területe az Észak-Kaukázus északnyugati előhegységeire, a sztyeppei régióra és Magyarországra korlátozódik. Jesszen tisztázta a lószerszám alkatrészek elnevezését és rendeltetését a kantárzaton belül. Az oldaltagok típusainak meghatározásakor főként a közép-európai és kárpát-medencei szakirodalmakra, Ioan Nesztor, Gallus Sándor és Horváth Tibor, valamint Harmatta János publikációira támaszkodott. Különösen Harmatta János tipológiáját emelte ki, és a magyarországi bronz oldaltagokat beépítette a saját tipológiai rendszerébe.
Ezen kívül Jesszen rendszerezte az Észak-Kaukázusban a Kr. e. VII. század második felében használt, félig merev és merev szerkezetű zablákat is. A helyi gyártmánynak tartott, kétkarikás bronzzablákat előzetesen a Kr. e. VIII. század elejétől keltezte. A karikás zablák között találhatók rövidebb szájvassal rendelkező variánsok is, melyek eredetét Közép-Európában és a magyarországi preszkíta kori zablák között kereste. Továbbá az Észak-Kaukázus előterében felbukkanó, nyugati típusúnak nevezett, Kamyshevakha típusú bronz oldaltagok alapján, melyek kezdetlegesebb párhuzamai szintén a Kárpát-medence területén előkerült kései preszkíta kori kincsleletekben vagy szórványként ismertek. Tekintettel a kelet-európai sztyeppén talált lószerszámok típusaira és lehetséges megjelenésükre, a kutató megállapította, hogy a lovak hátaslóként való és háztáji alkalmazása a sztyeppén csak később, a Kr. e. I. évezred elejétől jelent meg, míg Elő-Ázsiában és Irán területén már jóval korábban. Továbbá megerősítette azt a feltételezést, hogy a Kr. e. VIII–VII. század a szkíta kultúra kialakulásának kezdeti fázisának tekinthető, ennek a fogalomnak a lehető legtágabb értelmezésében. Ezzel együtt kétségtelennek tartotta, hogy a kimmerek és a szkíták kultúrájuk fejlődésének ugyanazon fokán lehettek. Mind a kimmerek, mind a szkíták ugyanúgy a kelet-európai sztyeppezóna déli sávjában tartózkodhattak az említett időszakban, először a kimmerek, majd a szkíták által megszervezett törzsszövetség keretein belül.
1952-ben, a Moszkvában megrendezett szkíta-szarmata koros konferencián Alekszandr Alekszandrovics addig nem közölt kora szkíta kori lelőhelyeket, többek között a kelermeszi kurgánokból előkerült leleteket mutatta be. Az aranyból készült, illetve arannyal díszített tárgyakat a legkésőbbi urartui gyártmányoknak gondolta, és a Kr. e. VI. század elejére keltezte. Ugyanakkor az egyes kurgánokban eltemetett lovak szerszámzatának több része is a karmit bluri erődítményben talált zablák és oldaltagok típusaival mutatott egyezést. Továbbá ismertette az észak-kaukázusi sztyeppéken, Sztavropol közelében feltárt kora szkíta kori kurgánokat, és a bennük talált lószerszám típusokat. Egyes bronz oldaltagokat morfológiai jellegeik alapján a preszkíta korban, a Kárpát-medencében és a Dnyeszter mentén elterjedt típusokkal hozott összefüggésbe. A kelet-európai sztyeppén talált kora szkíta kori lószerszám típusokat és egyéb leleteket a Kr. e. VII. század második felétől keltezte.
Tanulmányozta a Nagy-Kaukázus északnyugati előhegységeiből ismert, általa kobáni típusúnak nevezett, hátaslóhoz és kocsihoz használatos preszkíta kori lószerszámokat és fegyvertípusokat, valamint a novocserkasszki és bestaui kincsleleteket is, melyek összetételükben és kialakításukban teljesen különböznek a kora szkíta kori tárgytípusoktól. Külön említést tett a Jesszentuki környékéről (Pjatyigorszk közeléből) előkerült kantárdíszekről, melyek ebben az időszakban egészen Magyarországig elterjedtek. A preszkíta kori leletegyütteseket végül a Kr. e. VIII – Kr. e. VII. század eleje közötti időszakra keltezte. Ezáltal felvetette annak lehetőségét, hogy a preszkíta és kora szkíta kori lószerszámok között, észak-kaukázusi és Középső-Dnyeper menti elterjedésüket tekintve, feltételezhető fejlődésbeli átmenet, de legalábbis a preszkíta kori zablák további használata a Kr. e. VII. század folyamán.
Alekszandr Alekszandrovics Jesszen 1964. március 31-én, Leningrádban hunyt el.