Ha egy nyelvhasználó másképp beszél, mint ami egy adott beszélőközösségben megszokott, akkor ez többféle hatást válthat ki az emberekből.

Az egyik oldalról eredményezhet pozitív hozzáállást, dicséretet, tetszést, csodálatot, mondván, mennyire különleges vagy szép az adott megnyilvánulást, nyelvváltozat. A másik oldalról azonban a nyelvi másság negatív viszonyulást vonhat maga után: a nyelvhasználót megszólhatják, lenézhetik, kigúnyolhatják, megbélyegezhetik érte. Ennek egy szélsőséges állomása a nyelvi alapú diszkrimináció, a nyelv vagy annak egy változata alapján történő nyelvi megkülönböztetés gyakorlata, amelyet Tove Skutnabb-Kangas nyomán lingvicizmusnak is szokás nevezni más „izmusok” (pl. szexizmus, rasszizmus) mintájára.

Hogy mennyire ősi jelenségről van szó, jól mutatja, hogy már az Ószövetség is rögzíti a nyelvi különbségek azonosításának jelenségét, illetve a nyelvi különbségek kezelésének az egyik lehető legdiszkriminatívabb és legdrasztikusabb módját. A történet szerint háború dúlt a Jordán folyó mentén Gileád és Efraim lakói között, a harcból az előbbiek kerültek ki győztesként. Negyvenkétezer efraimit gyilkoltak meg, akiknek egy része menekülés közben esett áldozatul, amikor megkérdezték tőlük, hogy efraimbeliek-e. Ha a válasz „nem” volt, akkor kimondatták velük, hogy Sibboleth, amit – a másfajta nyelvi hátterükből kifolyólag – az efraimbeliek Szibboleth-nek ejtettek, és a gileádiak ez alapján azonosították és ölték meg őket.

A helyzet azóta változott ugyan, s bár a nyelvi alapon történő genocídium talán mérsékeltebben jellemző, alapvetően még mind a mai napig aggasztóan sok esetet lehet példaként említeni szerte a világban, amikor a legváltozatosabb módon és formában nyelvi alapon történő diszkrimináció valósul meg. 

„Az Egyesült Királyságban a legnagyobb nyelvváltozatokkal kapcsolatos problémák […] azok az attitűdök és előítéletek, amelyeket az emberek többsége az angol nemstandard nyelvváltozatokkal és kiejtéssel kapcsolatban tart fenn, ezzel figyelmen kívül hagyva a nyelvi különbségeket és azok társadalmi jelentőségét” – írta Cheshire és Trudgill bő harminc évvel ezelőtt. Ugyanez mindmáig jellemző az európai társadalmak többségére, beleértve a magyart is. A közelmúltban számos kutatás ezek a társadalmak meglehetősen standardközpontúak nyelvi értelemben, vagyis a köznyelvi változat részesítik előnyben más változatok rovására. Az ilyen társadalmakban a standard nyelvváltozat szabályai gyakran a társadalmi elit nyelvhasználatának szabályaival azonosak, és ezek elsajátítását, használatát várják el más állampolgároktól is. Ez rendszerint nagymértékű nyelvi előítéletességet, intoleranciát, a nyelvi különbségekkel szembeni negatív nyelvi attitűdöket von maga után, melyek következménye a nyelvi alapú diszkrimináció. 

Hasonló eset, amikor a kisebbségi nyelvhasználók (pl. a magyarok Ukrajnában, Romániában vagy Szlovákiában) elfogadják a nyelvüket érő negatív értékeléseket és cselekvéseket a központi hatalom, elsősorban az állam és annak képviselői, megbízottjai részéről. Ennek folytatása, hogy az említett nyelvhasználók maguk is becsmérlik, alacsony presztízsűnek vélik a saját nyelvüket, miközben elfogadják egy domináns, államilag támogatott nyelv tekintélyét, dominanciáját, amelyet gyakran nem beszélnek túl jól, vagy legalábbis kevésbé jól, mint a saját anyanyelvüket.

Ezzel összefonódik a nyelvi imperializmus fogalma, amely a nyelvi diszkrimináció egyik fajtája. A nyelvi imperializmus lényege, hogy kiváltásgos helyzetbe hozza azokat, akik a domináns nyelvet használják, míg előnytelen helyzetbe hozza azokat, akik a nem domináns nyelvet beszélik. Ez általában különféle nyelvi ideológiák (pl. nyelvi standardizmus, nyelvi nacionalizmus) alapján valósul meg, s nagymértékben támaszkodik a domináns nyelvre, annak is általában a standard változatára. 

Mindez annak ellenére van így, hogy a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (European Charter for Regional or Minority Language), valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény (Framework Convention for the Protection of National Minorities) deklarálják a különböző kisebbségi jogokat és eredendően támogatják a kisebbségi helyzetben lévőket. Ezeket az egyezmények ratifikálták az összes országban, ahol határon túli magyarok élnek, ám a gyakorlati megvalósulásuk rendszerint elmarad.  A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját ellenőrző szakértői bizottság például arra a következtetésre jutott, hogy az egyes országok (többek között Szlovákia, Románia és Ukrajna) helyi nyelvtörvényei nem felelnek meg a, Chartában foglaltaknak. 

Ezzel együtt a magyar nyelv minden, Magyarországgal szomszédos országban alárendelt szerepet tölt be, és jogilag nincs garantálva, hogy a magyar nyelvnek – akár regionális szinten – az államnyelvhez hasonló funkciói legyenek. A helyzet súlyosságát tovább fokozza, hogy a fentiekkel párhuzamosan a magyar nyelvközösségben megfigyelhető egy erőteljes nyelvi stigmatizációs folyamat is, amely elsősorban a nem standard nyelvváltozatokat és nyelvi formákat érinti. Így a Magyarországgal szomszédos területeken élő magyarok kétszeresen hátrányos helyzetbe kerülhetnek. Egyfelől az anyanyelvük miatt, amely eltér az államnyelvtől, másfelől az anyanyelvük általuk beszélt változata miatt, amely eltér a standard nyelvváltozattól.

Márpedig a magyar mint kisebbségi nyelv szinte minden esetben a standardtól eltérő nyelvjárást jelent Magyarország határain kívül. Vagyis a kisebbségi helyzetben lévő magyar beszélőknek nemcsak az adott ország gyakran asszimilációs nyelvpolitikájával és nyelvtörvényeivel kell szembenézniük, hanem – s ezzel a magyarországi magyaroknak is – saját nyelvi közösségük kirekesztő hozzáállásával és előítéleteivel is. Ennek következményeképp a nyelvcsere, valamint a nyelv- és identitásvesztés folyamata egyre nagyobb léptékben sújtja a kisebbségi helyzetben lévő magyarokat.