83 évesen, 2020. február 24-én elhunyt Csukás István, a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom kiemelkedő alakja. Az íróról Katona József Álmosnak, az MKI Nyelvtervezési Kutatóközpontja igazgatójának írását közöljük.

A 25 évesnél idősebbek talán a mai napig emlékeznek arra gyermekkorukból, hogy amikor bekapcsolták a tévét, nem a különféle amorf, gyakran nonfiguratív rajzfilmszereplők fogadták őket, mint manapság, hanem Pom Pom és Gombóc Artúr, Mirr-Murr és Oriza-Triznyák, Süsü, Sün Balázs, A Nagy Ho-ho-ho-horgász, Sebaj Tóbiás, A Legkisebb Ugrifüles – és még sorolhatnánk azokat a karaktereket, amelyeknek szülőatyja Csukás István.

De hogy miként is jutott idáig? 1936. április 2-án született Kisújszálláson. Szegénységben, de boldog családi környezetben töltötte gyermekkorát. A háború után felvették a békéstarhosi zeneiskolába, és bár tehetséges zenész volt, érettségi után nem a Zeneakadémiára, hanem a jogi egyetemre jelentkezett. Miután ebben sem találta meg igazán a helyét, tanulmányait megszakította, és felvételizett a bölcsészkarra, azonban ott sem fejezte be a képzést.

Kezdeti útkeresése és elveszettsége csak látszólagos volt, hiszen már a ’60-as és ’70-es években is jól tudta, mivel szeretne foglalkozni és miből szeretne megélni: irodalmi tevékenységet folytatott, így például verseket írt, vezette a Fiatal Művészek Klubját, számos lap alapítója és szerkesztője lett. Olyan gyermekmagazinokon dolgozott, mint a „Kincskereső”, a „Kölyökmagazin” és a „Piros Pont”. Ebből is jól látszik, hogy anyagi javakban szűkölködő gyermekévei ellenére nagy lelki gazdagságra tett szert, amelyet mindenkivel meg kívánt osztani, mert egyre kevesebben tudnak hozzáférni ezekhez (a mesék által is elérhető) kincsekhez. Vagy ahogy Csukás fogalmazott: „Azt szoktam mondani, mindenkinek megadatott egy saját kincsesbánya: a gyerekkora. De sajnos, nem mindenki képes már visszamenni oda.”

Irodalmi tevékenysége természetesen nem merült ki a fent felsoroltakban. A ’60-as évek második felében, és leginkább a ’70-es évek első felétől jelentek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi, színdarabjai, melyekkel nagy sikert aratott. És mivel 1968-tól a Magyar Televízió munkatársaként dolgozott, egyenes út vezetett oda, hogy ezek a művei egy nap ne csak papíron, hanem a képernyőn is megjelenjenek. Az irodalmi munkáiból készült filmes adaptációk sokszínűek: találunk köztük bábfilmsorozatot (mint a Mirr-Murr, a Süsü, a sárkány, a Süni és barátai), rajzfilmsorozatot (mint a Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-ho-horgász), gyurmafilmsorozatot (mint a Sebaj Tóbiás, a Töf-töf elefánt) és élőszereplős feldolgozást is. Az utóbbi kategóriában a Keménykalap és krumpliorr a legismertebb alkotás, amely 1975-ben elnyerte a hollywoodi X. televíziós fesztivál nagydíját, és az év legjobb gyermekfilmjének is megválasztották.

Ebből is kitűnik, hogy Csukás István egyáltalán nem zárkózott el a hagyományosabb irodalmi műfajok jó értelemben vett modernizációjától, és hogy nagyon fontosnak tartotta a gyermekirodalom minél szélesebb körben és minél több médiumon keresztül történő terjesztését. Azt vallotta, hogy a gyermekirodalom egyenrangú a felnőttirodalommal, és hogy a gyerekeknek amúgy is „úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban”, hiszen az irodalom, a fikció és kiváltképp a mesék jóval könnyebben épülnek be lelkivilágukba, mint a felnőttekébe. Épp ezért úgy tartotta, hogy:

„A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem.”

A gyermekek pedig szerinte a mese örök közönségét alkotják, hiszen számukra a mese világa, a mese hallgatása a valós világ megismerésének, meghódításának egyik legtermészetesebb formája, és mindez magát a mesét is egy örök műfajjá teszi. Mindemellett Csukás István a gyermekeket nemcsak befogadóként, egyszerű közönségként kezelte, hanem az irodalmi alkotás részeseiként, forrásaiként is – főként nyelvi szempontból. Ezt így fogalmazta meg:

„A gyerekek nyelvteremtő zsenik is, hiszen remek szavakat találnak ki, szabadon garázdálkodnak a nyelvvel, kettévágják, kifordítják, visszafele olvassák, és én is erre biztatom őket.”

Csukás István élete során több mint 20 díjat nyert el, így például Prima Primissima díjas volt, megkapta a Magyar Érdemrend középkeresztjét, kétszer a József Attila-díjat, az Andersen-díjat és a Kossuth-díjat is. Legutóbb, 2017-ben pedig a Nemzet Művésze lett. Nyolcvanadik születésnapján úgy nyilatkozott, hogy neki megadatott az, ami keveseknek: egész életében azt csinálhatta, amit szeretett, és ez nagyon boldoggá tette. És bár pár napja annak, hogy eltávozott, öröksége mégis – amíg megbecsüljük és gondoskodunk róla – velünk él. Életét egyetlen rövid bekezdésben önmaga foglalta össze, és méltó is tőle ezekkel a sorokkal búcsúzni:

„Nem tehetek arról, hogy megszülettem, és nem tehetek arról, hogy meghalok. Ami a kettő között van, arról tehetek. Ez az én szabadságom, ha úgy tetszik, öröklétem.”