Prof. Dr. Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója és Kassai Lajos, a modernkori lovasíjászat megteremtője együttműködési megállapodást írt alá a Kassai-völgy lovagtermében. Kassai Lajossal a különleges érzésekkel átszőtt környezetben beszélgettünk.

Gyermekkorában Ön egy természetet bújó, természetet járó, az állatok közelségét kereső, szemlélődő ember volt?

Kora gyermekkorom Balatonbogláron volt a Nagyberekben – amely Boglár és Fonyód között terül el. A Balaton minden évben kiöntött, tele volt a terület halakkal, madárvilága csodálatos. Emlékszem rá, hogy a gulyás minden reggel összeszedte a teheneket a faluban és kihajtotta őket, ugyanígy történt a libákkal, szépen libasorban kivonultak a területre. Volt egy hangulata ennek a világnak.

Később beköltöztünk Kaposvárra, egy panellakásba. Ez valószínűleg egy vákuumot hozott létre. Nagyon nagy erővel törtek vissza a korai élmények - amelyek később az egész életfelfogásomat meghatározták -, hogy valamilyen módon kikerüljek ebből a városi környezetből. Egy természetközelibb életre vágytam, amely hála a Jó Istennek megvalósult.

Emlékszik az első találkozására a lóval, amely ma az Ön számára - láthatóan - központi szerepet betöltő élőlény?

Volt egy érdeklődésem a ló iránt, de érdekes módon csak negatív tapasztalataim voltak. Rábeszéltem egyszer a szüleimet, hogy kérjék meg a „paraszt bácsit” - aki lovat tartott és ezzel a nagytestű muraközivel művelte a földjét -, hadd üljek fel a hátára. Amikor a lovat kivezették az istállóból, és én mentem mögötte, nagyon csúnyán megrúgott. Gyakorlatilag elrepültem. Engem pozitív hatás nem ért a lovaktól. Megrúgott, megharapott, leestem róla, de nagyon érdekes, hogy ennek ellenére soha nem bizonytalanodtam el abban, hogy nekem ezzel dolgom lenne. Felnőtt fejjel, amikor elkészítettem őseink íjának a formai rekonstrukcióját, adott volt a helyzet, hogy ezzel az íjjal lóra szálljak. A korai történet megismétlődött, többször leestem, összetörtem magam, de szívós kitartó munkával, valahogy csak kialakult az egység, a lovasíjászat.

Ezek szerint az íj volt előbb az életében, és ezt követte a lóval való összekapcsolás, majd ebből a lovasíjászat?

Az íjat nagyon hamar, hatéves koromban már hajlítható fűzfa- vagy mogyoróvesszőből készítettem. Ez végigkísérte az életemet. A lélek nem mond tollba, hanem sugall. Ezek a sugallatok gyakran nem hallhatóak, hiszen akkora a zaj mind a fejünkben belül, mind pedig a bennünket körülvevő világban. Igazán szerencsés emberek azok, akik ezeket a sugallatokat meghallják és érzékelik, és össze tudják hangolni az életüket. Ha ez valakinek sikerül, akkor az egy harmonikus életpálya, amelyben az ember a képességeinek megfelelően tud teljesíteni.

Ez a környezet, ahol most beszélgetünk, a „Völgy”, egy olyan hely, amelyet ön már lovasíjászként keresett? Vagy megtalált valamit, ami felszínre hozta az érzéseket?

A faluban laktam és azzal a szándékkal lovagoltam, hogy lovasíjásszak, hogy kialakuljon a lovasíjászat. Egy megvadult ló berohant velem ebbe a völgybe. Ez 35 éve történt. Magával ragadott a hely. A kommunizmus korában éltünk, a terület egy Állami Gazdasághoz tartozott, akkoriban fel sem merülhetett bennem, hogy egy ilyen területet birtokoljak. 

Szerencsére hamarosan megváltozott a világ és sikerült megvásárolnom a most minket körülvevő területet, és amit most itt látunk, az 35 év alatt épült fel.

Öntől származik egy olyan mondat, hogy „Ne az őseinket kövessük, hanem azt kövessük, amit az őseink követtek.” 

Két dologról beszélhetünk. Az egyik, amikor én tudományos pontossággal lemásolom azokat a tárgyakat, amelyek a honfoglalás kori sírokból, vagy egyéb történelmi korokból kerültek elő, amikor létre akarom hozni ugyanazt a ruhát, előállítom ugyanazt a szövetet, gyepvasból olvasztok acélt és ebből nyílhegyeket kovácsolok. Ma már a magyar történelem kutatása ott tart, kiváló kutatók munkájának köszönhetően, hogy a múltunk tökéletes másolatait ide tudják tenni elénk, azoknak a technológiáknak és azoknak az anyagoknak segítségével, amelyeket őseink is használtak. Ezt én nagyon fontosnak tartom.

A másik, amikor azt mondjuk, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Engem nem az érdekelt elsősorban, hogy lemásoljak bármit is egy elődöm életéből, hanem az foglalkoztatott, hogy képes-e kialakulni kontinuitás. Az a lovasíjászat, amit őseink csináltak, az egy harcmodor volt, amit én csinálok, az egy harcművészet, egy sportág.  Az íjak nagyon komoly átalakuláson mentek át, a legmodernebb technológiákat és anyagokat használom, formailag viszont még követhető az eredet.

Ez a tevékenység, amit én itt végzek, a világ számos helyén nagy érdeklődésre tart számot, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy a mai nap a kezdete egy világbajnokságnak, amin 16 ország több, mint 60 versenyzője áll rajthoz. A dél-afrikaiak, kanadaiak, az Egyesült Államok versenyzői már itt vannak, lovon ülnek és edzéseket tartanak. Hamarosan érkezik a kazah delegáció. Az általam közvetített gondolkodásmód mindenki számára elérhetővé tette azt a kultúrát. Ez a sportág, ez a harciművészet rengeteget hordoz magában a magyar kultúrából.

Azok a nemzetközi bírók – 33-an vannak jelenleg a világban – mind a magyar kultúra egyfajta képviselői. Az hasonlóan fogható fel, mint a karate, vagy a kung-fu. Aki ezekkel a harcművészetekkel foglalkozik, az tudja, hogy a japán kultúra átszövi a karatét, mint ahogy a kung-fu-t a kínai. A lovasíjászat a mi magyar harciművészetünk. Mindenki, aki ezen kultúrákat megismeri, el szeretne jutni Japánba, Kínába vagy Magyarországra.

A lovasíjászat a XXI. század legdinamikusabban terjedő lovassportja.

Hány országban vagyunk jelen a lovasíjászat révén?

16 országban van olyan pálya, amelyet hivatalos pályának tekinthetünk, de a bekapcsolódó országok száma folyamatosan nő. Erre a versenyre is sokan látogatnak el, akik érdeklődők, és azzal a céllal érkeznek, hogy becsatlakozzanak a rendszerbe.

A magyar nyelv használata, ismereteim szerint, elvárt ebben a sportágban.

A világ minden táján az alapszavak használata elvárt, ugyanúgy, mint a már említett keleti harcművészetek esetén, de természetesen ezek alapszavak, úgy, mint a lóra vagy a lóról és hasonlók.

Beszéljünk pár mondatot a helyről, ahol vagyunk. Ez egy oktatóközpont, egy sportlétesítmény, vagy egy olyan zárt közösségi tér, ahova kívülről érkezett ember nehezen juthat be?

Ide bárki ellátogathat, hiszen 35 éve, a hónap első szombatján nyitva van a Völgy. 35 évvel ezelőtt négyen voltunk és olyan kérdések merültek fel, hogy a vesszőt hogyan helyezzem az idegre, vagy melyik a vezértoll, ma ott tartunk, hogy egy nyílt napon 400 látogatót is fogadunk. Ezeket az embereket kulturális és közéleti kérdések, az együttélés a természettel érdeklik. Megtekinthetik az itt folyó munkát, kérdéseket tehetnek fel, értelmezhetjük együtt azt, hogy nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. 

Mindezek felett létezik itt egy csapat, amelyet felfoghatunk egyfajta sportegyesületnek, akik edzenek, gyakorolnak, készülnek a versenyekre?

Magyarországon 13 ilyen egyesület van, 13 olyan egyesület, ahol versenypálya működik. Természetesen mi magyarok vagyunk a legerősebbek ebben a sportágban, de mostani rendezvényünk után utazom Kanadába, ahol a negyedik pályát adom át. A pályák száma egyre szaporodik a világban, de mi vagyunk a központ, a forrás, ahova kétévente járnak vissza a lovasíjászok. Nem feltétlenül versenyezni jönnek, hiszen létezik egy világranglista, amely a különböző országokban, azonos versenyek révén alakul ki, és így mindenki ismeri úgymond a maga helyét, a maga pozícióját. A személyes találkozás a legfontosabb. Az emberek azért jönnek, hogy kezet fogjanak, hogy lássák egymást, eszmét cseréljenek, találkozzanak a legnagyobb mesterekkel, megismerjék a lovak kiképzésének, az íjak készítésnek legújabb módszereit. Ez egy nagy szakmai fórum. A világszervezet közösségének erősítése zajlik itt.

A lovasíjászatot gyerekkorban kell elkezdeni, vagy egy középkorú ember is csatlakozhat, elkezdheti és versenyzővé válhat?

Abszolút elkezdheti, hiszen a lovasíjászat egy kortalan és nemtelen sportág. Nem jár komoly fizikai terheléssel. A lovasíjászat a harcművészetek királynője, ahol nem a nyers fizikai erő, hanem a ritmus, az egyensúly és a harmónia dominál. Ki kell emelni, hogy ebben a nők nagyon jók, és itt a világbajnokságon is kiemelkedő női eredmények várhatóak. 

Azt mondta magáról egyszer, hogy ön egy népvándorlás kori ember. Ez mit jelent? Hogy tudja ezt napjainkban megélni?

Sokáig azt éreztem, hogy én egy adminisztrációs hiba révén kerültem a XX. századba. Az én elmém mindig valahol a múltban kalandozott, nem voltam igazán kompatibilis a rendszerrel. De amikor íjkészítő lettem, nagyon szépen kiegyenesedtek ezek a görbék, az íjkészítésből kialakult egy sporteszköz, amely lehetővé tette a lovasíjász sportág kialakulását, fejlődését. Az én szívem keleti, a fejem pedig nyugati. Így tudott létrejönni az, amit itt látunk.

Ebből is következik számomra az a kérdés, hogy önmagát minek tartja? Egy oktatónak, egy tanítónak, filozófusnak, egy sportembernek, egy kultúraterjesztőnek?

Ezt mindig az életem adott pontja határozza meg. Az, hogy én 59 éves koromig veretlen voltam ebben a sportágban, öt Guinness rekord fűződik a nevemhez ez a harcos, a küzdő ember. Ez lassan átalakult egy tanítóvá. Már nem veszek részt aktívan a versenyzésben, egyre nagyobb részét tölti ki az életemnek a tanítás. A harcosból – koromnál fogva – kezdek átcsúszni a tanítói szerepkörbe.

Mit jelent Önnek magyarnak lenni?

Én ezt egy levegőnek élem meg. Nem veszünk róla tudomást. A levegő létezik, nem veszünk róla tudomást, hogy ez mennyire fontos, csak amikor nem kapunk levegőt, akkor érezzük, hogy ennek milyen szerepe van. Ez akkor következik be, amikor külföldön vagyok, ahol egyébként mindig szeretettel fogadnak, egy csodálatos környezetben vagyok, de mégis kialakul egy hiányérzet. Én itt vagyok otthon.

Ön egy férj, egy családapa, amely láthatóan nagyon-nagyon fontos az életében. Mit szeretne átadni a gyermekeknek? Mikor érzi, hogy ön egy elégedett apa?

Három lányom van. Akkor leszek elégedett, ha a gyerekeim önmaguk lesznek. Magukba tudnak szívni ebből a környezetből mindent és én azon vagyok, hogy minél több élményhez jussanak. Ezekből az élményekből rakódjon össze az ő kis életük, személyiségük, nincs előre elhatározott célom, azt szeretném, ha megtalálnák a helyüket az életben. Imádom mindhármukat.

Professzor úrral ma egy együttműködési megállapodást írtak alá. Ezt tekinthetjük egy küldetésnek. Professzor úr is így fogalmazott. Ezt Ön hogyan éli meg, milyen tervei vannak?

Nagyon fontosnak tartom, hogy közel hasonló érdeklődésű intézmények és emberek között kapcsolat, kommunikáció jöjjön létre. Nagyon fontos a tapasztalatok átadása, és egy nagyszerű lehetőség arra, hogy az évtizedek alatt megtapasztaltakat megosszuk egymással. Professzor urat nagyon tisztelem és biztos vagyok abban, hogy ez egy jó együttműködés lesz.