A hazai médiában ismét nagy figyelmet kapott a „magyarok eredete”, miután a Nature című rangos tudományos folyóirat közölt egy genetikai tanulmányt (www.nature.com), amelyről a Harvard Egyetem hivatalos lapja, a Harvard Gazette is beszámolt (news.harvard.edu).

A tanulmány szerzői 180 új és 1312 korábban szekvenált egyén elemzése alapján vizsgálták az ún. „uráli” és „jenyiszeji” nyelveket beszélő népek történetét. A kutatás szerint két fő genetikai komponens – a „Cisbaikal_LNBA” és a „Yakutia_LNBA” – játszott szerepet e közösségek kialakulásában, a „Yakutia_LNBA” elterjedését pedig a Szeima–Turbino jelenséggel hozták összefüggésbe és azt állítják, hogy ezzel sikerült „genetikai nyomkövetőt” találni az „uráli” nyelvek – ahová a magyart is sorolják – szétszóródásához. 

A tanulmány kétségtelenül új adatokkal gazdagítja a népességgenetikai kutatásokat, ugyanakkor a következtetései több szempontból is vitathatók. A legnagyobb hiányosság, hogy egyetlen honfoglalás kori magyar mintát sem vontak be a vizsgálatba, így éppen azok a kulcsfontosságú adatok maradtak ki, amelyekre a magyarság eredetére vonatkozó érdemi következtetéseket alapozni lehetett volna. Ezek hiányában a magyarság nyelvével és eredetével kapcsolatos konkrét következtetések nem fogalmazhatók meg. A honfoglalás kori minták elemzése elengedhetetlen annak feltárásához, hogy milyen kapcsolat állt fenn a korabeli Kárpát-medencei népesség, a mai magyarok és a kelet-szibériai genetikai komponensek között. 

Régészeti szempontból a Szeima–Turbino kultúra genetikai „vektorként” való értelmezése szintén óvatosságot igényel. A kutatások alapján a Szeima–Turbino kultúra nem egyetlen népesség vándorlásának eredménye volt, hanem egy technológiai és művészeti jelenségegyüttes, amelyet mozgékony lovasnomád közösségek terjesztettek el egy kiterjedt kereskedelmi és kulturális hálózatban. A jellegzetes bronzöntési technológiák és fegyvertípusok elterjedése tehát nem jelent genetikai homogenitást, a helyi közösségek saját stílusukban vették át és alkalmazták ezeket.

Fontos hangsúlyozni azt is, hogy a genetikai adatok önmagukban nem azonosítanak nyelveket. A nyelv nem a kromoszómáinkban, hanem a közösségi hagyományban és a kulturális átörökítésben él tovább. Világszerte számos példa mutatja, hogy nyelvek cserélődhetnek jelentős genetikai változás nélkül – ahogyan azt a gyarmatosítás utáni nyelvváltások is bizonyítják. 

A magyarság történetét nem lehet kizárólag „uráli komponensekre” vagy „kelet-szibériai migrációs útvonalakra” redukálni. Eleink régészeti öröksége, belső-ázsiai, török és iráni kapcsolatrendszere, valamint a Kárpát-medencében tapintható kontinuitás mind arról tanúskodnak, hogy a magyarság sokrétegű, önálló történeti-kulturális entitás, amelynek múltja nem rendelhető alá semmilyen genetikai archeotípusnak vagy nyelvcsaládfa-elméletnek.  Nem véletlen, hogy a 19. századi családfa-modell merev tipológiáját a modern nyelvészeti irányzatok – köztük számos finn tudományos műhely – mára meghaladottnak tekintik. A nyelvek története ugyanis nem írható le egyszerű, hierarchikus családfaként; sokkal inkább dinamikus, sokirányú kapcsolati hálóként értelmezhető, amelyet kölcsönhatások, nyelvi kontaktusok és komplex kulturális folyamatok formálnak.

A nyelvi rokonság, a népességmozgások és a kulturális kapcsolatok feltárása csak több tudományág összehangolt vizsgálatával lehetséges. A régészet, a történelem, a nyelvészet, az etnológia és a népességgenetika egyaránt nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a magyar múlt gazdagságáról valós képet kapjunk. A legfontosabb feladatunk, hogy e különböző forrásokat és módszereket integrálva, nemzetközi színvonalon, ugyanakkor saját történeti felelősségünkkel vizsgáljuk a magyarság eredetét.

Dr. M. Lezsák Gabriella, régész-művelődéstörténész, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója

Dr. Nagy Péter archeogenetikus, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatója