A vármegyerendszernek is köszönhető, (...)

(...) hogy az oszmán ellenőrzés teljes megszűnése után (1718. pozsareváci béke), azaz bő 150 év alatt sem törökösödött el a népesség.

Illik Péter: Megyeiség és condominium: a vármegye a magyar kora újkorban

Az 1526. augusztus 29-i mohácsi csatát követően polgárháború bontakozott ki a két választott magyar király, I. (Habsburg) Ferdinánd (1526–1564) és Szapolyai János (1526–1540) között. Ennek végpontja az lett, hogy I. Nagy Szulejmán (1520–1566) 1541. augusztus 29-én bevette Buda várát, és megkezdődött az oszmán Hódoltság területének kialakítása. A folyamat lezárultával (1568. második drinápolyi béke) befejeződött a Magyar Királyság három részre szakadása, három területi egység alakult ki: a királyi Magyarország, a Hódoltság és az Erdélyi Fejedelemség.

A Magyarságkutató Intézet több írásban és médiafórumon is hangsúlyozta a vármegyék visszaállításának fontosságát és a vármegye megnevezés szimbolikus szerepét. A vármegyék alapítása I. Szent István királyhoz köthető, és a megnevezés hivatalosan 1949-ig volt érvényben, még akkor is, ha a köz- és történészi szaknyelv rövidítve csak megyeként hivatkozott rá. A vármegye történetében számos cezúrát hangsúlyoztak eddig: a királyi vármegye helyett a nemesi vármegye fogalmát, amelynek kialakulása a 13. századi birtokviszonyok átrendeződésének köszönhető, és a vármegyében a nemesi birtokok túlsúlya jellemzi, vagy éppen az 1881. évi reformot, amely kialakította az egységes vármegyerendszert és teljesen felszámolta a kiváltságolt területeket.  A kora újkorban pedig megjelent a parasztvármegye, amely a megyék határain belül működő közbiztonsági szervezet volt. A vármegye szinte minden időszakban védelmet (legyen az fizikai vagy jogi) képviselt, és az autonómia megtestesítője volt.

A magyar kora újkor egyik legintuitívabb és korát messze meghaladó gondolatokkal rendelkező kutatója Salamon Ferenc volt, aki a következőket írta a kora újkori, királyi Magyarország területén lévő vármegyék szerepéről: „Először egyes főurak, aztán a szomszédos nemesség közösen, azaz a megyék gondoskodtak magokról égető szükség esetén. […] a viszonyok rendkívülisége mellett mondhatni a túlságig kifejlett az önkormányzat is. Az alispán valós hatalom lett. […] a megyék határozottan felülkerekedtek  az oligarchákon, […] a várkapitányságokon is […] Megyék szerint vettetvén ki a várak fentartására szolgáló ingyenmunka is, a várkapitányok önkénye ellen a megye szolgált védelmül. Szóval, mind a nagy bandériumok elenyészte, mind a védelmi erő helyhezkötöttsége által előidézett változás a megyeiség szóban foglalható össze.” (1)

Bár a Hódoltságot és a királyi Magyarország területét az oszmán, és a vele szemben álló magyar végvárrendszer választotta el egymástól, ez nem egy hermetikusan lezárt, áthatolhatatlan rendszer volt. Az oszmán csapatok rendszeresen átjártak fosztogatni a királyi Magyarország területeire, míg a Magyar Királyság fenn tudta tartani a magyar államiságot a hódoltsági, fizikailag oszmán ellenőrzés alatt álló területeken is. Ez utóbbi jelenség a condominium. Ennek csak egyik eleme volt a közismert, ún. kettős (valójában „többes” adózás), amelyben a Hódoltság területén élő jobbágyság adót fizetett magyar részre, és új urainak, az oszmánoknak is. Másik eleme viszont az, hogy a magyar állam fenntartotta a bíráskodás jogát, illetve a hódoltsági területen korábban működő magyar vármegyerendszerek nem megszűntek, hanem tisztviselői karuk és nemességük átköltözött a királyi Magyarország területére, és ún. kihelyezett vármegyeként működve továbbra is fenntartotta a jogfolytonos közigazgatási működést a hódoltsági területen, azaz nem adta fel a magyar állami kontinuitást. 

A condominium (kettős adózás, bíráskodás és vármegyei működés) legnagyobb jelentőségét az adja, hogy – számos történész szerint – ennek köszönhető az, hogy az oszmán ellenőrzés teljes megszűnése után (1718. pozsareváci béke) a korábbi hódoltsági terület lakossága továbbra is keresztény identitással rendelkezett, azaz bő 150 év alatt sem törökösödött el.   

(1.) Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában. Franklin-társulat, Budapest, [é. n.]. Második, javított kiadás. 173.