„Ez hát a hon… Ez irdatlan
hegyek közé szorult katlan.
S az út… Kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre.
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
bélyegével homlokomon…”

Kovács Vilmos: Verecke

Kárpátalja a magyarlakta terület peremvidéke. Gyönyörű természeti adottságai, gyógyvizei, végvárai miatt minden korban szívesen keresték fel a látogatók, elidőztek a térségben, megírták emlékirataikat, esetleg egy-egy érdekes karaktert, eseményt megénekeltek műveikben.

Teljes életutat azonban nem sok alkotó vállalt itt régen sem, most sem igazán. Az utóbbi, politikailag zavaros időszakban a tehetséges fiatalokat (és nem csak a fiatalokat) elcsábítja a jobb élet lehetősége valahol a világban, de olyat nemigen hallani, hogy valaki, akár csak kalandvágyból, ide települt volna. Az a megedzett, csökönyös mag, aki itt éli mindennapjait, alkot, és sokat tesz Kárpátalja kulturális fejlődéséért azzal, hogy jelen van, megszólal, kiáll a közös érdekekért, ha kell – ők alkotják a kárpátaljai magyar irodalmi alkotók körét. Minden tiszteletet megérdemelnek.

Nem volt ez másképp sosem. Az utóbbi száz évben a szép Kárpátalja gyakran cserélt gazdát, s ez mindig is politikai változásokat (sokszor megtorlásokat) hozott magával. Aki vállalta a bizonytalan jövőt, az maradt, aki nem, az szedte a sátorfáját.

A mai Kárpátalja a történelem sodrásában a következő államokhoz tartozott:

• 895–1920 – a Magyar Királyság része
• 1920–1938/1939 – Csehszlovákia része
• 1938/1939–1944 – a Magyar Királyság része
• 1944–1945 – Csehszlovákia része és szovjet megszállás
• 1945–1991 – Szovjetunió része (USZSZK)
• 1991-től – Ukrajna része

Azóta beszélhetünk kárpátaljai magyar irodalomról is, amióta a térség Magyarországtól különváltan előbb a cseh, majd egy kicsit újra magyar, majd megint cseh, később a szovjet, utóbb pedig ukrán fennhatóság alatt létezik. Azóta van a fogalomnak létjogosultsága.

A magyar irodalom véráramában azért mindig benne voltunk, főként a mecénáskodó helyi arisztokráciának köszönhetően. Elsősorban a Drugeth és a Perényi család kiemelkedő tagjai hívták meg a korabeli magyar irodalom jeles képviselőit, akik számos alkotásukhoz kaptak ihletet e vidéken. Megfordult itt a humanizmus időszakában Sylvester János, később Ilosvai Selymes Péter és Bornemisza Péter.

A vidék legismertebb szülötte Gyöngyösi István, aki 1629. augusztus 25-én látta meg a napvilágot Radváncon, ami ma már Ungvár részét képezi. Alispánként, országgyűlési követként, jogászként és költőként először szűkebb hazájában, majd országszerte vált ismertté. 

A kegyességi költészet jeles képviselője volt Petrőczy Kata Szidónia (Kaszavár, 1662 – Beregszentmiklós, 1708. október 21.), gróf Pekry Lőrinc kuruc generális felesége, akit a szakirodalom a magyar barokk első kiemelkedő költőnőjének tart, és Balassi, Zrínyi költészeti hagyományait folytatta. Családjával 1707-ben menekült Erdélyből Husztra, itt a Rákóczi-kastélyban Arn János német nyelvű könyvének fordításával foglalkozott. 1708 októberében hunyt el a fejedelem beregszentmiklósi várkastélyában ¹².

A Rákóczi-kultusz folklórirodalmának egy része pedig Mikes Kelemenről szól, aki 1711-ben a salánki Károlyi kastélyba is elkísérte urát. A néphagyomány Mikes-forrás néven őrizte meg azt a helyet, ahonnan naponta hordta a vizet urának. A később ide épített kutat is Mikes-kútnak ismerik, a közeli dombot pedig Mikes dombja néven emlegetik az itteni lakosok ¹⁰.

Ungváron tanárkodott rövid ideig Dayka Gábor, akinek nyughelye valahol a Kálvária-hegyen elterülő városi temetőben örök feledésbe merült.

Kazinczy is járt a vidéken, igaz rabként. 1801. június 28-án szabadult. Összesen 2387 napot töltött fogságban. A munkácsi várbörtönhöz kötődő Kazinczy-ereklyék között őriznek egy kis piros bőrkötésű könyvet, amelyben ez a bejegyzés olvasható: „Dolgozásaim a’ munkácsi várban 1800–1801. Minthogy az országlás rabjainak tintát nem engednek, vasdarabokat hánytam eczetbe, a’ papirost pedig Kufsteinből Munkácsig tartó utunk alatt lopva szereztem.” A vasrozsdával írt kézirat Lessing, Osszián és Marmontel egy-egy művének fordítását tartalmazza ⁵.

Kölcsey Ferenc a viski fürdőben kezeltette magát, amikor 1831. december 29-én megírta Huszt című epigrammáját, amelyet a nagy történelmi jelentőségű romvár ihletett. 

Átutazott a vidéken Petőfi, Úti leveleiben be is számol erről az élményéről. De rokoni szálak, baráti vagy munkakapcsolat révén hosszabb-rövidebb időt töltött itt, a Kárpátok alján Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Dsida Jenő, Szabó Lőrinc, Szabó Dezső…

A XX. század történelmi eseményei aztán a határvonal másik oldalára kényszerítették a régiót, ettől kezdve az itt alkotók a kisebbségi irodalom képviselőivé váltak.

Kárpátalját az saint-germaini békeszerződés értelmében 1919. szeptember 10-én Csehszlovákiához csatolták. Az ezt követő 100 évben Kárpátalja neve és státusza többször megváltozott. Ez természetesen kihatott az itt élő értelmiségi közösség munkájára, sokszor életére vagy halálára is.

„A szerencse úgy forog:
Ungvárból lett Uzsgorod,
Munkácsból lett Mukacsevo;
Isten látja egyik se jó!”

Fülöp Árpád: A szerencse úgy forog ¹¹