Imádták diákjai beszédhibás kisiskolásoktól a színművészeti főiskolásokig. Ő volt Eperjes Károly felfedezője. Kiváló könyveket írt a magyar nyelv szebb művelése, ahogy egyik műve címében fogalmazott, a „beszédművesség” tárgykörében. Montágh Imre 91 éves lenne, ám egy felfoghatatlan baleset miatt immár 40 éve nincs közöttünk.

Montágh Imre, az egyszeri és megismételhetetlen beszédtanár 1986 augusztusában bántóan értelmetlen balesetben lelte halálát. E sorok írója azon szerencsések közé tartozik, akiknek megadatott, hogy távol a csatazajtól, többnapos téli versmondói műhelyben ismerhesse meg szakmai virtuozitását, csillogó tanári személyiségét, mély emberi-tanári empátiáját, ezért nem is tartom túlzottan szubjektívnak a „legnagyobb” jelzőt sem.  

Híres empátiája kialakulásában szerepe lehetett a történelemnek, mely gyermekként kétszer is arcul csapta: félig nemesi, félig zsidó családba születve, először kis híján haláltáborba került, Bécsújhely mellett egy osztrák katonatiszt segítette a család szökését a bombázások miatt megrekedt halálvonatról. (A család folyékonyan beszélt németül, így elegyedtek beszélgetésbe a jószívű katonatiszttel, aki később rejtegette is őket.) A Rákosi-terror alatt aztán nemesi származásuk miatt telepítették ki őket harmadfél évre Tarnazsadányba, ahol éhezés, ínség, kényszermunka jutott nekik a kommunista „protokollnak” megfelelően.

Az 1953-as olvadáskor tértek vissza Budapestre. Imre színésznek állt volna, ám a felvételin eltanácsolták. Így indult el az áhított színpad helyett a Gyógypedagógiai Főiskolán, tanári pályán. Logopédus lett, tanított hallássérült és beszédhibás gyermekeket, felnőtteket, később pedig már előadóművészeket és színészeket is a helyes kiejtésre, az igényes, tiszta színpadi beszédre. Mindenütt imádták, mert minden tanítványból kihozta a maximumot, kritikai észrevételei pedig a legmagasabb szinten, a színpadi beszéd fejlesztésében is aranyat értek. Derűs megfontoltsággal bírált, sohasem alázott meg senkit. Pedig nagyon sok szakmai emelettel állt legtöbbünk felett.

Országos ismertségre Antal Imre 1981-es Randevú című műsorában tett szert. Ezután saját műsora lett a televízióban, új lendületet kapott tankönyvírói munkássága is. Klasszikus beszédtechnikai tankönyve, a Tiszta beszéd 1976-ban jelent meg először: színművészeti főiskolásoknak szánta, de hamar közkedvelt segédkönyv lett, azóta sok-sok kiadást megért. A beszédtechnikán, a tiszta, szép színpadi beszéd művészetén túl a sok tekintetben ezzel összefüggő viselkedéskultúra is helyet kapott munkáiban.

Montágh-könyvek címlapjai: Nyelvművesség. A beszéd művészete (1989), Mondd ki szépen (2015) és az 1976-os Tiszta beszéd tizenharmadik kiadása (2022)

Montágh Imre nagyszerű színészek nemzedékeit avatta be abba, hogyan lehet a csodálatos magyar költészetet a legmagasabb szinten tolmácsolni a közönségnek.

Az életigenlő, immár közismert és közmegbecsülésnek örvendő tanárt 1986 nyarán ragadta el tőlünk a sors: egy fatális augusztusi napon lejtőnek indult Ladájukat próbálta megállítani Kismaroson, de az autó szakadékba sodorta és rágurult. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudták megmenteni.

Montágh tanár úr a szakma doyenjeként akár még ma is köztünk lehetne. De talán személyes hiányánál is fájóbb, hogy életműve lassan pusztába kiáltott szóvá válik a beszédtechnikai szempontból is mind sivárabb médianyelvben és színpadi beszédben. Ma már kisbolygó és médiatestület is őrzi nevét, utóbbi szerencsére szellemiségét is, amíg lehet, ám legjobban annak örülnénk, ha tiszta beszédet, nyelvművességet oktató munkái ma is etalonként szolgálnának azoknak, akik közszereplésre adják fejüket, sőt azoknak is, akiknek felelősségük van az utóbbiak kiválasztásában.

Pomozi Péter, az MKI Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvtervezési Kutatóközpontjának igazgatója