A tipológiai elemzés a régészeti kutatás alapvető módszere, amely a leletek formai és technológiai sajátosságainak összehasonlítására épül. A tanulmány a Velem–Szentvidről előkerült késő népvándorlás kori és Árpád-kori kerámiaanyag példáján ismerteti e módszer alkalmazását és jelentőségét.

A régészet egyik hagyományos kormeghatározási módszere az egyes tárgytípusok jellegzetességeinek részletes megfigyelésén, leírásán és összehasonlításán alapuló tipológia. Kerámiaedények esetében vizsgáljuk a felhasznált alapanyagot, az abba kevert úgynevezett soványító anyagokat, a készítési technikát, az égetés minőségét, leírjuk az edény színét, formáját, peremének, oldalának, aljának kiképzését, a felület kezelését (pl. felfényezés, festés, máz), a díszítési módot és motívumo(ka)t. Megfigyeljük a tárgy készítése során vétett hibákat, a használat nyomait, valamint kitérünk annak funkciójára (pl. tároló-, főző-, tálaló-, díszedény, stb.) is.

Az aprólékos megfigyeléseken és a jellegzetességek összevetésén alapuló tipológia önmagában nem, csak régészeti megfigyelésekkel kiegészítve alkalmas kronológiai összefüggések levonására. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a régészettudomány, amely napjainkra kiegészült számos természettudományos datálási módszerrel is, hol veszi hasznát ennek az eljárásrendnek?

A Vas megyei Velem határában található Szentvid-hegy a Kőszegi-hegység egyik délkeleti nyúlványa. Kiváló stratégiai adottságai – rálátást biztosít az előtte elterülő vidékre, a Gyöngyös- és az Arany-patak völgyére, valamint a közelében futó Borostyánkő-út nyomvonalára –, illetve a ma már homályba vesző eredetű kultuszhely jellege miatt a neolitikum óta folyamatosan lakott, fémműves, ipari, kereskedelmi, politikai, védelmi, gazdasági, kulturális és vallási központként szolgált.

A hegy régészeti jelentőségére elsőként Rómer Flóris figyelt fel. Az első kisebb ásatást 1894-ben Kárpáti Kelemen, a Vas megyei Régészeti Egylet titkára vezette. A lelőhely európai hírnevét báró Miske Kálmán (1860–1943) alapozta meg. Egy véletlen folytán – amikor régiségeket gyűjtve egy velemi tejesasszonytól bronztárgyakat vásárolt, és megtudta azok előkerülési helyét – szerzett tudomást a hegyről származó késő bronzkori emlékekről. Ezt követően, megszakításokkal, 1896 és 1930 között folytatott feltárásokat a Szentviden.

Miske Kálmán a feltárások során előkerült leleteket több monográfiában tervezte közzétenni. Ezek közül azonban csak az első kötet jelent meg, 1907-ben. Az A velem szt. vidi őstelep. I. kötet. A harácsolt leletek leírása című munka számos, a hegyről származó tárgy fényképét közli. A képtáblákon bemutatott, őskori leletek közé sorolt tárgyak között mai ismereteink alapján néhány más korszakba tartozó darab is azonosítható. A „Slavkori és Népvándorlás kori edények” feliratú képtáblákon szereplő edényeket – amelyeknek sajnos csak egy része lelhető fel, illetve azonosítható a szombathelyi Savaria Múzeumban – leletösszefüggések hiányában tipológiai alapon a Karoling- és a kora Árpád-korra keltezhetjük.

A helyszín késő népvándorlás kori jelentőségét az adja, hogy a 9. században a mai Vas megye Rábáig terjedő területe frank határgrófság volt. Egy 860-as oklevél, amely a salzburgi érsekség birtokait sorolja fel, említi „ad Witinesberg” birtokot, amelyet a Szent Vid-hegyre lokalizálhatunk. Itt állt a megye két 9. századi templomának egyike is. 

Az államalapítás korában a gyepű ellenőrzésére sáncvárat emeltek a Szentvid-hegyen. Feltehetően a 11. század folyamán épült fel az Árpád-kori Szent Vid-templom is, amely körül temető működött. A következő évszázadban a királyi adomány révén a környéket birtokló Kőszegi család magánvára is itt épült fel, amely a 13. század végén pusztult el.

A hegy újabb régészeti kutatása 1972 és 1986 között történt először Károlyi Mária, Bándi Gábor és Fekete Mária, majd Fekete Mária ásatásai révén, ezt követően pedig 1988-1993 között francia-magyar kutatócsoport vizsgálta magyar részről Marton Erzsébet és Szabó Miklós vezetésével a lelőhely és elsősorban a kelta időszak emlékeit. 

Főként Miske Kálmán 20. század első felében, valamint a Savaria Múzeum munkatársai által az 1980-as évek elején végzett feltárások hoztak felszínre késő népvándorlás kori és kora Árpád-kori emlékeket. A zömmel fazék-, kisebb részben pedig táltöredékekből álló leletanyag nagy része másodlagos helyzetből került elő. A helyszín földrajzi adottságaiból és több évezredes, folyamatos lakottságából adódóan egyes területeken – ahol a különböző korok emberei újra és újra egészen a sziklafelszínig letisztították a terepet – a rétegtani megfigyelések csak korlátozottan voltak lehetségesek. A leleteknek a hegy teraszain történő felhalmozódásához és összekeveredéséhez az erózió is hozzájárult. Ennek következtében a 9–12. századi leletanyag csupán részben származik régészeti objektumokból, míg számos tárgy más korszakok hagyatékával összekeveredve, különböző rétegekből került elő.

A kerámiaanyag ezen részének elkülönítéséhez nyújt segítséget a tipológia, lehetővé téve a korszakbeli töredékek elkülönítését és kiemelését, valamint egységként történő feldolgozását.

Pap Ildikó Katalin, Magyarságkutató Intézet a Régészeti Kutatóközpont tudományos munkatársa

Felhasznált irodalom: