Ebből az alkalomból Dr. Borvendég Zsuzsanna, az MKI Történeti Kutatóközpont tudományos munkatársának írását közöljük.

2012 óta ezen a napon, november 25-én emlékezünk a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak szenvedéseire, megaláztatásaira. Százezreket szállítottak Magyarországról marhavagonokban a Gulág messzi táboraiba, akik közül sokan soha nem látták meg újra szülőföldjüket, szeretteiket. Civileket: nőket, férfiakat, serdülőket vittek embertelen körülmények között „málenkij robotra”, azt hazudva, hogy néhány napon belül elengedik őket. Katonakorú férfiakat kerestek, hogy bizonyítani lehessen Sztálin előtt a hatalmas túlerőt, amely megakadályozta, hogy Budapestet menetben foglalja el a Vörös Hadsereg. A kollektív bűnösség elve alapján összefogdostak mindenkit, akinek németes hangzású neve volt, nem ritkán a német megsemmisítő táborok rettenetét túlélő és a pokolból visszatérő honfitársainkat vitték tovább másfajta földi pokol felé. Névtelen feljelentések alapján, tolmács nélküli tárgyalásokon ítélkezett a statáriális szovjet katonai bíróság több ezer magyar állampolgár felett, akik kivétel nélkül munkatáborokba kerültek. Egyes falvakból összefogdostak minden munkaképes korú férfit és nőt, suhanc gyermeket, hogy mondvacsinált vádak alapján évekig dolgoztassák őket Szibéria távoli vidékein. Bányákban, fakitermeléseken, rizs- és gyapotföldeken, ipari létesítmények és vasútvonalak építkezésén, folyószabályozások munkálatain szipolyozták ki az emberi munkaerőt. A túlélés leginkább attól függött, melyik táborba kerültek a szerencsétlen rabok, hiszen voltak olyan lágerek, ahol a kegyetlen parancsnok és a kíméletlen őrök miatt a halálozási ráta közel 90%-os volt. A Szovjetunió létrejöttekor a modern szocialista mintaállam megteremtéséhez akarták biztosítani az ingyen munkaerőt, a hivatalosan javító-nevelő munkára létrehozott rendszer azonban soha nem volt gazdaságos. Munkaeszközök és a munkához szükséges megfelelő ellátás hiányában a termelés nem volt egyenletes, a létrehozott mű pedig sok esetben használhatatlan lett, mint például a Sztálin által megálmodott, a Fehér-tengert és a Balti-tengert összekötő csatorna, amelyet gyakran puszta kézzel vagy az erdőben talált husángokkal ástak ki a szerencsétlen rabok, így medre nem volt alkalmas arra, hogy tengerjáró hajók használatba vehessék. A gazdaságosság hiánya miatt kijelenthető, hogy a táborrendszer egyértelműen a megtorlás, a bosszú, az elrettentés és a megfélemlítés célját szolgálta, ahol becslések szerint 40 millió ember veszítette életét.

A Malenkij robot-emlékmű Ferencvárosban. Forrás: mnm/malenkij robot emlékhely

Magyarországról körülbelül nyolcszáz ezer embert hurcoltak el a Gulág táboraiba, akik közül 3-400 ezer fő soha nem tért vissza. Sztálin halála után megkezdődött a túlélők hazabocsátása, azonban a magyar államvédelmi szervek ugyanúgy bűnözőként kezelték a visszatérteket, mint a táborok szovjet őrsége. Sokukat bíróság elé állították, és utólag „legalizálták” többéves szenvedésüket, de akiket hazabocsátottak, azokat is rendőri felügyelet és ellenőrzés alatt tartották évtizedekkel később is. Életük végéig magukba zárva kellett hurcolniuk szenvedéseiket, hiszen a titoktartási nyilatkozat aláírásakor újra megfenyegették őket. Nem beszélhettek soha, sehol, senkinek, így a feldolgozás, a kibeszélés lélekgyógyító lehetőségét is elvették tőlük.

Dr. Borvendég Zsuzsanna / tudományos munkatárs

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet