Lombard-karintiai főúr magyar püspöki székben: Thurn Antal Kázmér

A török uralom alól fölszabadított Magyar Királyság püspöki kinevezéseire hagyományosan úgy került sor, hogy miután a császár kikérte a Helytartótanács véleményét, kiválasztotta és kinevezte a jelöltjét, aki néhány hónap, esetleg egy egész esztendő múltán elnyerte a pápai jóváhagyást. Ha még szükséges volt, a püspökszentelésben is részesült.

Mindazonáltal a török hódoltság idejéből több kinevezett püspökről is tudunk, akik minden jel szerint sohasem lettek püspökké szentelve.

Ez azonban nem volt igaz a csehországi születésű, ám lombard-karintiai eredetű, kiterjedt európai rokonsággal rendelkező Anton Kasimir Thurnra, azaz Thurn Antal Kázmérra, aki előbb 1728–1732 között a belgrádi (szendrői), majd pedig alig két esztendő időtartamra (1732 –1734) a pécsi püspöki méltóságot töltötte be.

Két szolgálata közül az első tűnik fontosabbnak. A fölszabadító háború során Belgrád többször is gazdát cserélt, végül 1730-tól kezdődően a Gospodar-Jevremova utca 11. szám alatt ma is megtekinthető, a II. Szulejmán által a XVII. század második felében alapított Bayrakli-mecsetet alakították át püspöki széktemplommá. Ebben az Udvari Haditanács rendelete alapján frissen fölszerelt templomban hangzott el az az igen gazdag képi világú és széles körű tudásanyagot tanúsító beszéd, amellyel egy bécsi minorita szónok a Balkán északi kapujáig elmerészkedő püspököt annak beiktatásán köszöntötte. Bár semmilyen adatunk sincsen afelől, hogyan fogadhatta a beszédet az új püspök, annyit bizonyosan föltételezhetünk, hogy talán az evangéliumi alapú szónoklatra nemcsak a belgrádi, hanem a pécsi szolgálata alatt is vissza-visszaemlékezhetett.

Mielőtt azonban a beszéd legfontosabb gondolatait fölidéznénk, vessünk egy pillantást a történelmi helyzetre! A karlócai békék (1699) után Belgrád – úgy is, mint a hol dicső (1456), hol gyászos (1521) emlékű Nándorfehérvár – hosszú ideig még török kézen maradt; a magyar rendek, illetve a birtokaikat visszaszerezni óhajtó helyi urak hiába sürgették a török kiűzésének folytatását, erre, egyúttal a város fölszabadítására is csak a következő, a velencei–Habsburg-szövetség ellenében kirobbanó háború (1716–1718) folyamán, az akkor már híres-neves Savoyai Jenő vezényletével került sor (1717). A Magyar Királyság mohácsi vész előtti, déli határa a Dunára támaszkodott, Szendrőnél, illetve Nándorfehérvárnál húzódott, így a karlócai tárgyalásokon a Drina torkolatát és Péterváradot összekötő határ nemcsak történelmi és mentalitástörténeti, de egyházjogi és hadászati szempontból is – hiszen a Száva vonalát elhagyta – csak ideiglenes lehetett.

A kép forrása: Sümegi Jószef szerk.: A pécsi egyházmegye ezer éve (1009–2009). Fény, Pécs, 2008. 116.

Ezt a helyzetet rendezte a háborút lezáró pozsareváci béke (1718), amelyet két évvel később követett a beszéd ünnepeltjének elődje, Luca Natale belgrádi püspök halála. Új püspök kinevezése vált szükségessé, mégpedig Thurn Antal Kázmér személyében. A cseh területen, bajor családba született, belgrádi püspökké már 1730. április 23-án fölszentelt főpapot 1732 októberében VI. Károly német-római császár – III. Károly néven magyar király – az addigi, már május végétől érvényes pécsi segédpüspökségről megyéspüspöki méltóságra emelte, a pápa pedig 1733-ban ebbéli tisztségében megerősítette, ami a belgrádi püspöki hivatal föladását is jelentette. Mindenesetre a pécsi, minden bizonnyal nyugodtabb, ám nem kevésbé aktív püspöki pályafutásából – ahol két, a káptalani, valamint a városi és egyházmegyei papságnak szóló pásztorlevelét is kiadott, és amelyeket Koller József az egyházmegye történetéről írott hétkötetes munkájában közölt – már csak valamivel több mint egy esztendő jutott: 1734 karácsonyán meghalt, így nem kellett megélnie, hogy első püspöki állomáshelye, Belgrád 1739-ben immár utoljára, de további ötven esztendőre török kézre került. 

Az említett beszéd azonban még diadalmas pillanatban hangzott el. A sokat szenvedett, nagy múltú város éppen éledezett: romeltakarítás, közegészségügyi és közellátási kérdések terhelték a városparancsnokságot. Ráadásul az egyházszervezéssel együtt járó építkezések is folytak. Így érkezett el 1732. április végén a püspöki beiktatás napja. Jucundus [azaz Lustig, Vessely vagy Víg(h)] atya beszédének kiindulópontjául a következő mondatot választotta: „Domine, ostende nobis Patrem!” („Uram, mutasd meg nekünk az Atyát!” Jn 14,8). Erre az evangéliumi mondatra alapozta beszédének erkölcsi-buzdító, a püspöki hivatásról szóló mondanivalóját. Szerinte ugyanis a püspöknek az a legfőbb feladata, hogy a híveknek megmutassa az Atyát, és őket az Atyához vezesse. A tételmondat aligha szakítható ki kontextusából, főleg a Fülöp apostolnak adott jézusi választól: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” (Jn 14,9) Ebben az értelmezésben a püspök nem pusztán apostolutód, aki rendi-szentségi hatalmát az apostolokra vezetheti vissza, hanem magának Jézusnak a személyes képviselője – bárhol a világban, így Belgrádban és Pécsett is.

Az egyházmegye hatvannegyedik püspökeként Thurn Antal Kázmér pusztán egyetlen villanásként mutatkozott a magyar egyháztörténet égboltján. Bár rövid ideig szolgált a Magyar Királyságban, és forrásokban sem bővelkedünk munkásságáról, a magyar egyházszervezet megújítását egész pályafutásával szolgáló és ezért a magyar kultúrához, illetve egyháztörténelemhez tartozó főpapot tisztelhetünk személyében.

Dr. Majorossy Imre, Magyarságkutató Intézet
az Eszmetörténeti Kutatóközpont tudományos munkatársa

 

(Az ismertető a következő tanulmány alapján készült: Majorossy Imre: „Domine, ostende nobis Patrem!” Alkalmazott egzegézis és szakrálistér-foglalás egy délvidéki prédikációban. In Bajáki Rita – Szádoczki Vera szerk.: Imádkozás a régi Magyarországon. ELKH–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, Budapest, 2022. 233–259.)