Bebes Árpád, a Magyarságkutató Intézet Néprajzi és Népzenei Kutatóközpontja tudományos segédmunkatársának cikke Kőrösi Csoma Sándorról, aki 200 éve indult Erdélyből (1819. november 24-én) a magyarok őshazája felkutatására, hazája és az európai tudomány gazdagítására.

„Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Ezzel az elképzeléssel indult Kőrösi Csoma Sándor 200 évvel ezelőtt legendás útjára a magyarok eredetét kutatva.

A székely nemzetség szülötte Háromszék megye Kőrös nevű falujában látta meg a napvilágot (amely 1904-ben emlékezete és tisztelete jeléül Csomakőrösre változtatta a nevét). Bár pontos születési dátuma nem ismert, az első hiteles adat 1784. április 4-i megkereszteléséről való, a református egyház anyakönyvében. Mivel a szokások szerint a születés után egy héttel lettek a csecsemők megkeresztelve, születése március végére, feltehetően 27–28-ra tehető. Édesapja Csoma András, édesanyja Getse Krisztina volt.

A falusi elemi iskola elvégzése után 1799-ben apja elkísérte Nagyenyedre, ahol a Bethlen Gábor Kollégium diákjaként folytatta tanulmányait. Csomát leginkább a történelem, a földrajz és a nyelvek érdekelték, erről későbbi önéletrajzában maga számolt be. A latin mellett görögül németül, franciául tanult. Teológiai fokozaton pedig a héber nyelvvel ismerkedett. Mindig megragadta az alkalmat, ha valami új nyelvet tanulhatott. Élete során 17 nyelvet sajátított el. Diákévei alatt leginkább mégis a magyar nyelv és a magyarság eredete érdekelte. Herepey Ádám előadásai terelték rá a figyelmét a kérdésre, de nagy hatással voltak rá Benkő Ferenc és Hegedűs Sámuel professzorok is. Csoma tanulótársaival sokat beszélgetett ezekről és még 1806-ban elhatározták, hogy tanulmányaik végezetével útnak indulnak és megkeresik népük őshazáját.

1816. április 11-én beiratkozott a Göttingeni Egyetemre, ahol rendszeresen hallgatta Blumenback, Eichhorn, Heeren és Fiorillo professzorok előadásait. Itt erősödött meg benne a gondolat, hogy a magyarok őshazáját és rokonait Ázsia mélyén, Dzsungáriában kell keresnie. 1818 júliusában tért vissza Erdélybe, de már nem fogadta el a neki ajánlott tanári állásokat. Mielőtt azonban útjára indult, bejárta Horvátországot, Zágrábban és Temesváron is szláv nyelveket tanult.

1819. november 23-án Nagyszebenben kiállított útlevelének átvétele után felkereste Hegedűs Sámuelt, aki így írt nekrológjában az eseményről:

„Éppen vasárnap délután látogatásomra jövén így szóla: No, akkor Isten segedelmével indulok […] Akkor barátságos beszélgetések között megittuk a búcsúpoharat egy üveg tokaji mellett. Másnap, azaz hétfőn reggel, újra belép a szobámba, könnyűszerűleg öltözve, mintha csak a mezőre indulna frissülés végett. Kőrösi le sem ült, hanem csak ennyit mondott: – Még egyszer kívántam látni. – Ekkor mindketten kiindulánk a Szent Király utcán, mely a szebeni útnak vezet. Itt a mezőn végképp megváltunk. Sokáig néztem utána, míg a Marosig elhaladt…”

Kőrösi Csoma Sándor saját leírása alapján november utolsó napjaiban hagyta el Erdélyt a Vöröstoronyi-szoroson keresztül. Ezzel vette kezdetét kalandos és különleges veszélyekkel teli útja, amelyről soha nem tért vissza hazájába. Bukaresten keresztül Szófiába ment, ahonnan Konstantinápoly felé akart továbbjutni, de pestisjárvány miatt végül Énószon keresztül Alexandriába jutott. Innen Cipruson keresztül Bejrútba, onnan Aleppón és Moszulon keresztül Bagdadba érkezett 1820. július 22-én. Teheránba utazott tovább, ahol a brit külképviseleten tartózkodott, majd mielőtt továbbindult, elkészítette végrendeletét, és könyveit, írásait, bizonyítványait hátrahagyva folytatta útját kelet felé.

Nem tudni, hogy mikortól kezdte magát „Szkander bégnek” nevezni, talán útitársaitól ragadt rá a név. Teherántól – levetve európai öltözékét – örménynek adta ki magát, mert nem akarta megtagadni keresztény mivoltát, de így mégis szabadabban mozoghatott. Útjának kalandos második szakasza Meshed–Bokhara–Kabulon keresztül végül Kasmírba vezetett, onnan pedig 1822. június 9-én a Ladak tartományi Lehbe érkezett. Itt felmérve a további utazással járó veszélyeket visszaindult Lahore felé, de találkozva William Mooncroft brit kormánymegbízottal, visszatért Lehbe 1822. augusztus 26-án. Mooncroft hívta fel a figyelmét a tibeti tanulmányokra.

1823. június 26-án Szangje Puntszog tudós láma segítségével kezdte meg tudományos munkáját a 3370 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő Zanglában, amely végül a tibetológia megalapítójává emelte őt. 1825-ben Szabadthuban, utazás közben az angolok feltartóztatták és Kennedy százados felszólítására megírta önéletrajzát, amellyel elnyerte az angolok bizalmát és további támogatását. 1834-ben jelent meg Kalkuttában a tibeti-angol szótár és nyelvtan, amely címlapján a székely tudós feltüntette származását.

1842-ben Lhászába, Tibet fővárosába akart eljutni, de útközben valószínűleg váltólázfertőzést kapott és Darzsilingbe már betegen érkezett, ahol 1842. április 11-én kora hajnalban meghalt. Körösi Csoma Sándor keresztény volt, de Dardzsilingi sírja buddhista zarándokhely lett..

Más tehetős kutatókkal és expedícióvezetőkkel ellentétben anyagi forrásai szűkösek voltak. Útját javarészt egyedül tette meg, időnként jótékony emberek segítségével, akikről szívesen emlékezett meg a későbbiekben. Kőrösi Csoma Sándor fantasztikus munkássága és kalandos útja az elkövetkező generációkat mind megihlette. Sokan indultak útnak az ő lábnyomát követve, rácsodálkozva azokra a nehéz próbatételekre és küzdelmekre, amelyeket ő átélhetett.

Kőrösi Csoma Sándor teljesítménye páratlan, hiszen aki az akkori mostoha viszonyok között szegényes felszereléssel vállalta a Himalája hegyei közötti hágókon való átkelések kockázatát annak érdekében, hogy a tudományos világ szolgálatára lehessen, az minden tiszteletet megérdemel. Irdatlan távolságokat győzött le gyalogszerrel, sokszor magányosan, nyomorúságos körülmények között. Életútjáról számos mű keletkezett, melyek közül kiemelkedőnek számít Baktay Ervin életrajzi írása.

Élete és személye körül kultusz alakult ki, amely a mai napig nem vesztett lendületéből. Kétségtelen, hogy Kőrösi személye a világjáró tudós ideálja, aki nem riad vissza a reá váró feladatok nagyságától, nem téríti el szándékától a bizonytalanság és a kilátástalanság réme, hanem bízik saját képességeiben, és minden erejével azért küzd, hogy céljait végül elérje.

Illyés Gyula 1934-ben így fogalmazott:

„Minden magyarban él valami Kőrösi Csoma lelkesültségéből, a kalandvággyal párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön keresztül fúrja át magát, hogy elveszett szülei nyomára akadjon.”

De karakterének talán legkiemelkedőbb jellemzője az a szerény magatartás, ahogy életét élte. Nem hírnévért vagy dicsőségért kelt útra. Nem azért, hogy – mai szóval élve – lájkokat gyűjtve dicsekedjen kortársainak. Célja az volt, hogy hazája tudását gyarapítsa, hogy választ találjon népének és eredetének fontos kérdéseire. Bár e célját nem érte el, de munkásságával a nemzetközi tudomány egyik úttörőjeként lett ismert, Magyarhonban pedig az eredettörténetet kutatók eszmei ideáljává vált.

Útját nem az öncélú, narcisztikus tartalom nélkül valóság jellemezte, hanem azért a közösségért való munka, amely őt felnevelte, és a haza iránt való végtelen szeretet. Kőrösi Csoma Sándor példaképe lehet mindazoknak, akik az ismeretlent kutatják, akik a szerénységet, kitartást és a szorgalmat helyezik előtérbe, és akik képesek lemondani a mindennapok kényelméről azért, hogy nagy tetteket hajtsanak végre.

Bebes Árpád / tudományos segédmunkatárs

Néprajzi és Népzenei Kutatóközpont 

Magyarságkutató Intézet