A régi, sárgult lapú Csíziókban a „két asszony köze” néven emlegetett időszak augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján kezdődik és szeptember 8-áig, Kisasszony napjáig tart. A néhai fejkendős falusi öregasszonyok szerint különös, misztikus, már-már varázserejű időszak ez, amikor leginkább a gyógyfüvek szedésével, a lakásban lévő holmik, ágyneműk, ruhafélék szellőztetésével és például kotlóültetéssel érdemes foglalatoskodni. Mivel lassan Kisasszony havának közepén járunk, kezdjük egy picit korábban.

Augusztus 12. Assisi Szent Klára a ferences rend női ágának, a róla elnevezett apácarend alapítójának liturgikus emléknapja. A régi öregek megfigyelése szerint, hogyha ezen a napon szeles, esős, hűvös az idő, az hosszan tartó esős nyárvéget jelez előre. Jó nap ez a rozs vetésére, mert a mag, ha ezen a napon kerül a földbe, akkor gyorsan és szépen növekszik majd.

Augusztus 15. Nagyboldogasszony napja, az Egyház legnagyobb Mária-ünnepe, Magyarország égi királynőjének, ahogy a régiek mondották: hétszer áldott napja. Az Érdy-kódexben ez áll: „Gellért tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István király es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé…”

E nap egyházi tartalma szerint Mária mennybevételét ünnepeljük – Jézus Krisztus édesanyján, mint az asszonyi nem legkiválóbbikán sem a halál, sem a testi romlás nem fogott – hivatalos megfogalmazás szerint elszenderült s földi testével együtt a mennybe vétetett.

Népünk Mária tisztelete ősi, a közösségi lélek mélyéből fakadó vallási megnyilvánulás. Alapja az a történelmi emlék, miszerint István királyunk ezen a napon halálos ágyán Mária gondviselésébe ajánlotta országát. Talán ez a tette nem volt előzmény nélküli. Ősmondáink ugyanis úgy regélik, hogy „az Bódogasszony másnapján, augusztus 16-án választotta és emelte pajzsra ama hét törzs vezére Álmost, István ősatyját, s kötötte és pecsételte meg vérével a neki és utódainak tett engedelmességi fogadalmat”. Ha igazak ezek a réges-régi mondák, bizony nem véletlen ünnepel a magyar ebben az időszakban, szerte a nagyvilágban…

Mint már utaltunk rá, ezen a napon kezdődik a „Kétasszony köze” néven emlegetett időszak, amely innen, Nagyboldogasszony napjától szeptember 8-ig Kisasszony napjáig tart. E szűk hónapnyi idő alatt az asszonynép már az őszre, télre készül. Ezek közé tartozik a teljesség igénye nélkül a kotlók ültetése, a gyógyfüvek gyűjtése és szárítása, a kemence és más fűtőberendezések javítása, tapasztása, meszelése, aztán a kenyérgabona rendszeres szellőztetése, az ilyenkor bőséges tojáshaszon gyűjtése és tárolása, de mindenképpen ide értendő még a ruhák, ágyneműk szellőztetése, molyoktól és más kártevőktől való megóvása. Öreganyáink hittel hitték, hogy a Boldogasszony e szép napon – már-már a földön járva – külön meghallgatja az asszonyok kéréseit s örömmel fogadja a köszöneteket is, különösen a sikeres aratásért hálát adó fohászokat.

Említettük, hogy Nagyboldogasszony napja a hagyomány szerint az esztendő legnagyobb Mária-ünnepe s egyben Magyarország égi királynőjének napja. Biztos vagyok benne, hogy templomi búcsúkban, hazánk kisebb, nagyobb templomaiban ma is fölcsendülnek majd szép, ősi Mária himnuszunk könyörgő fohásza:

Reánk tekints, mert senki sincs, ki sorsunk boldogítsa, / Igaz szívét és jó szemét, aki reánk fordítsa. / Sok véres sebünket, panaszos ügyünket / aki előbb mozdítsa. // Édesanyja, Nagyasszonya igaz magyar fiaknak, / Pátrónája, pártfogója régi magyar hazánknak! / Tehozzád járulunk, sírva leborulunk, / Légy anyja fiaidnak!

Ezekben a napokban ünnepelnek a magyarok szerte a nagyvilágban. Augusztus 20. Szent István királyunk jeles napja, hazánk talán legfontosabb állami s egyben nemzeti ünnepe, egyben a magyar alkotmányosság és az új kenyér ünnepe is.

E nap a régi paraszti gazdálkodásban fontos határnapnak számított. Nem csak az aratást, de még a cséplést is be kellett idáig fejezni. A régi vágású somogyi gazdák mondogatták, hogy Szent Istvánra fölszántani, Kisasszonyra megkeverni, Szent Mihályra bele vetni; ha mindez megvan, akkor a vetést nem kell félteni! Sokfelé ekkor fogták hízóra a téli vágásra szánt disznót, nem engedték többé a legelőre, ólba rekesztették, bőségesen táplálták. Régi hagyományunk, hogy ekkor sütik meg az első kenyeret az idei, új búzából. Szép része az ünnepnek az új kenyér megszentelése, megáldása is.

Vénséges vén bakonyi pásztorok beszélték, hogy Géza fejedelem egész családjával együtt úton volt, amikor éppen a déli pihenéshez kerestek alkalmas helyet az akkor még végtelen bakonyi vadonban. Nem nagyon találtak, ám az édesanyja karján ülő kis Vajk, a későbbi Szent István, aki addig még sohasem szólalt meg, rámutatott egy kies patak partján álló hatalmas öreg tölgyre s így kiáltott: „Papa, papa!” Géza fejedelem nagyon megörült – s látta, hogy a hely valóban alkalmas a déli pihenésre, így ő és egész kísérete megállott s megpihent. Később a nagy fejedelem – fia első megszólalásának emlékére várost alapított ezen a helyen s azt Pápának nevezte el. Az egykori öreg tölgy helyén ma a királyunknak álmában is megjelenő Szent István protomártír oltalmába ajánlott pompás nagytemplom áll.

Említettük, hogy ünnepel a magyar Szent István napján szerte a nagyvilágban, s itt a Kárpátok körében a Zobor-hegy lejtőitől a moldvai Pusztináig s el egészen a déli és nyugati végekig. Tömjénfüstös falusi szentmisék, vásárok, balok jellemzik a napot, s mindezek megkoronázásaként ott van székesfővárosunk pompás körmenete, ahol magát, a magyar haza fundamentumát megerősítő, csudálatosan fönnmaradt Szent Jobbot kíséri ünnepi hódolat. 

Mondák, népszokások, zarándoklatok és búcsújárások is hordozzák a szent király emlékét. De nemcsak mi magyarok őrizzük azt, de él az emlékezete a bajorok, a morvák, a gorálok, szerbek, horvátok, szlovákok és erdélyi románok körében is – leginkább a hatalmas és szent királyról szóló mondák, legendák formájában. De az egyházi népénekben is él István neve, tisztelete és emlékezete: „E szent helyen mindannyian boruljunk le jámboran, / Kérjük a szent királyunkat, Istvánt, mint a jó urunkat / hogy testi-lelki nyavalyánkban, kivált a végső óránkban, / Szűz Mária szent Fiával töltsön bé szent a malasztjával. / Dicséret légyen az Atyának, Léleknek és Szent Fiának, / áldott Boldogasszonyunkkal és Szent István királyunkkal!”

Augusztus 27. Szent Mónika liturgikus emléknapja. Mónikát az Úr 383. esztendejében éppen május 4-én szólította magához a Teremtő – s esetében az Egyház szakított az ősi keresztény szokással, miszerint a mennyei születésnap a szent emléknapja. Ennek pedig az az oka, hogy Mónika fia Szent Ágoston, az Egyház pedig az anya és fia ünnepét összekapcsolta. Az édesanya emléknapját egy nappal a fia ünnepe elé helyezték. Augusztus 28-án – Szent Ágoston egyházatya, a keresztény filozófiai gondolkodás alapító nagymesterének napján figyeljünk, ha ezen a napon még kánikula van, akkor bizony Katalin napján kemény fagyokra számíthatunk majd.

Augusztus 29. Keresztelő Szent János vértanúságának, vagy ahogy a régi öregek emlegették Szent János nyakavágásának a liturgikus emléknapja. Népünk kedves madarai a fecskék és a gólyák elindultak melegebb vidékekre. Hazánk több vidékén is ezen a napon az emberek közösen indultak a település határában lévő források, iható vizű erek és kutak tisztítására s törekedtek rá, hogy ekkor szenteljék fel az újonnan ásott kutakat is. Különös, ránk magyarokra a századokon átívelő gyászos vonatkozása is van ennek a napnak. A mohácsi vész, Buda török kézre kerülése és még megannyi szomorú évforduló kötődik ehhez a naphoz. Augusztus utolsó napjaiban hajnali harmat és köd a napsütéses időt jelzi. Ha pedig a nyír vagy a cseresznyefa már ilyen korán hullatja a levelét, bizony hideg lesz az ősz. Így érkezünk el a szeptemberhez, vagy ahogy a régiek inkább emlegették, Szent Mihály havához. 

Szeptember 1. Szent Egyed gyógyító remete napja. Egyed kultusza nagyon régi hazánkban. Szent László királyunk Egyed oltalmába ajánlotta a híres – általa alapított somogyvári monostort. E korban a szent koponya ereklyéjét is Esztergomban őrizték. Kultusza a legutóbbi időkig élt a népi jámborságban, ahol, mint a tizennégy segítőszent egyikét tisztelték s leginkább a gyermeküket szoptató édesanyák, a koldusok és a testi fogyatékosok tartották őt. 

Hazánk több borvidékén is szokásban volt, hogy Egyed napján – az ígéretes termést veszélyeztető rontás elhárítása érdekében, a gazdák még pirkadat előtt – anyaszült meztelenül – körüljárták birtokaikat. Annak négy sarkán két-két vesszőt egymáshoz kötöztek, hogy a gonosz szellem és rontás be ne juthasson a birtokra. Sokfelé úgy tartják, hogy ha Egyed napján esik az eső, akkor negyven napon át újabb esőzések várhatók, és a tél sem lesz nagyon hideg. Ám, ha napos és meleg az idő, akkor akár október közepéig sem kell hidegre számítani.

Valamikor a család, a falu, az ország népe a megtalált – és nem a kitalált – törvényt, Isten törvényét választotta létezése alapjául. Eleven kapcsolatot tartott a Teremtővel. Az imádságos élethez, az eleven lelki élmények megszerzéséhez szükség van arra, hogy egyén és közösség egyaránt kiemelkedjen a hétköznapok megszokott rendjéből. E kiemelkedés kiváló szakrális és közösségi alkalma a búcsújárás. A Szűzanya iránti föltétlen bizalom és gyermeki ragaszkodás jellemzi az ilyenkor összesereglő tömeget. E búcsús lelkület szép bizonyságára bukkanunk a messzi földön híres, jászladányi szentember, Orosz István egyik radnai énekében: „Mária Radnára akik eljöttetek, / A szűz Máriára bízva tekintsetek. / Mert Ő a bús árvák, özvegyeknek anyja, / A szomorú szívek megvigasztalója.”

A Hét Boldogasszony ősi ünnepsorának jeles és állandó alkalma szeptember 8-a, Kisasszony napja, Szűz Mária születésnapja. Igen fontos búcsújáró nap. A hívő asszonyok kimentek a szabadba napfelkeltét várni. Úgy tartották, aki arra érdemes, a felkelő napban megláthatja Máriát. Bizonyos vidékeken ekkor kezdték el vetni a gabonát, melyet kisasszony napjára virradóra kitettek a szabadba, hogy a harmat érje, „a Kisasszony, vagy maga az Úristen szentölje mög”.

Mint azt Dugonics András: Radnai történetiből tudjuk: „Urunknak az 1660-dik esztendejében (Páter Temesvári Mihálynak Gvárdiánságában) lakott Radnán egy (…) a’ Boldoságos Szüzet különösen tisztelő Gazda-ember. Neve ennek Vricsonossa György. Valaha Bosniában született, de (…) az első barátokkal ki-jött, és Lakássát Radnára helyeztette. (…) Éppen akkor talált Lippáról Radnára vetődni egy valami olasz, azon csavargók közül, kik (a Bassano-Remondiniaknak Kép-sajtólok alól) Magyar-országba sok képeket hoznak hátokon, melyek közül egy, vagy két krajcáron is meg-vásárolhatni egyet. Meg-vett egygyet ezen képek közül Vricsonossa György is. Szobájába vitte. (…) Azon házi képe csupándon-csupa Papiros az se a’ legfinomabbak közül. A’ Festés is igen egy-ügyű. (…) Magossága négy arasztnyi; szélessége három. (…) A’ nagy Képnek allján a’ Purgatóriumot látni.(…) Ennek a’ nevezetes Képnek ezen szorgalmatos leírását szükségesnek lenni állítottam a’ végre nézve: mert az a’ Papiros-kép lett osztán a’ nevezetes Kép, mely mind-e’ koráig a’ Radnai högyön tiszteltetik, és sok Búcsú-járásokkal gyakoroltatik.”

A két asszony közének záró ünnepe tehát szeptember 8-a, Kisasszony napja, amikor – mint azt már említettük – az Egyház Szűz Mária születésnapját ünnepli. Egykor Újkígyósi őseink legfontosabb búcsújáró napja volt a mai. Máriaradnára mentek, hogy a nagy nyári betakarításban megfáradt testük fogyatkozó erejét – lelki erővel pótolják. A híres búcsúsvezér, Jézuskás Matyi bácsi (Csatlós Mátyás, 1870-1950) csoportjához tartozó jámbor újkígyósi asszonyok mindnyájan tudták ezt a szép, Kisasszony napi búcsús éneket: „A radnai templomban kinyílott rózsa, / Siessünk csodájára ünnepnapjára! / Szűz Mária e rózsa, ég és föld királynéja, / Szent Annának leánya, Kisasszonyunk, Mária! // Angyaloknál ékesebb, csillagoknál fényesebb, / Köszöntésedre jöttünk, tiszta szívvel üdvözlünk! / Atyaisten ültette, Szentlélek eljegyezte, / Mennyből szállt e szép rózsa, Jézus lett a bimbója. // Itt van a Szűz Mária a radnai templomban, / Megvigasztal titeket, letörli a könnyeket. / Keresztények, örvendjünk, hálaéneket zengjünk, / a kinyílott rózsának, Üdvözítőnk Anyjának. // Majd a boldog hazában, hol senki sem lesz árva, / Takarjon mindnyájunkat Szűz Mária palástja! / Jertek, hívek, tisztelni, Máriát köszönteni, / Radna fényes csillaga, Kisasszonyunk, Mária!”

Zárjuk összefoglalónkat egy személyes emlékkel, amikor is álltunk a kegytemplom bejáratánál a hajnali derengésben – koraősz volt, éppen Kisasszony napja. Egyszerű, nehéz sorsú asszonyok gyűrűje fogott körül, zömmel Arad megye magyar szórványaiból jöttek búcsút járni. Csöndben imádkozva, beszélgetve vártuk a fölkelő napot. Szavaikból kitűnt, mennyire fontos is ez nekik. Ki a beteg szüleit, más férjét hagyta hátra, gyereket, jószágot, ki a szájától vonta meg a falatot, hogy legyen egy-két lej a buszra, vonatjegyre. Csupa várakozás volt mind s ez a reménnyel teli állapot valahogyan összeadódott. Amikor végre megjelent a horizonton az első fénysugár hirtelen csönd és hideg, dermesztő hideg lett. Szinte pattanásig feszült a kollektív bűvölet, amit – éppen a kellő dramaturgiai pillanatban – egy szapáryligeti asszony éles hangja tört meg: „Ott a Mária! Ott a Mária – Istenem segíts meg! Mennyi szép rózsa…”