Erről az eseményről és a langobárdokról írt cikket Kiss P. Attila, az MKI Régészeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa.

568 áprilisában a húsvétot követő napokban hagyta el a Kárpát-medence nyugati felét az azt korábban uraló langobard politikai hatalom (az ünnep ebben az évben április 1-én volt). A kortárs és a későbbi langobard írott hagyomány (Origo Gentis Langobardorum és Paulus Diaconus) azonban a kivonulás dátumának meghatározásában eltéréseket mutat, mivel a latin szöveg vonatkozó része alapján az egyik kútfő a húsvét utáni, míg a másik akár az ünnepet követő második napot is megjelölheti a kivonulás megkezdésének időpontjaként. De mit is tudunk a langobardokról, illetve milyen okok vezettek el kivonulásukhoz?

A langobard csoportok a 6. század első évtizedeit követően jelentek meg a Kárpát-medence északi előterében. Eredetüket és történetüket a kutatás nagyon sokáig összekapcsolta a császárkor első évszázadaiban a rómaiak által is sokszor félve emlegetett azonos nevű harcos közösségekével (1. kép). A Kr. u. 1–2. században az antik történetírók tudósítása alapján a langobardok az Elba felső folyása mentén éltek. A katonailag és politikailag aktív népességről a római történetírók utoljára a markomann-háborúk előestéjén emlékeztek meg (Kr. u. 166), amikor is betörtek Pannonia területére. Ezt követően egészen az 5. század utolsó évtizedeiig nem találkozunk a kortárs tudósításokkal velük kapcsolatban. A 480-as években jelennek meg csak újfent a Cseh-medence, Morvaország és a mai Alsó-Ausztria térségében. Ezek a közösségek azonban koránt sem biztos, hogy azonosak lehetnek a kora császárkor langobardjaival. A területet uraló herulok legyőzése után egyértelműen a régió egyik meghatározó politikai alakulatává válnak, mellyel a Bizánci Birodalomnak is számolnia kellett. Lassú, fokozatos terjeszkedésük során előbb a Duna menti területeket, majd pedig a Balatontól délre fekvő részeket is megszállták a 6. század középső harmadában. A területfoglalás során az itt élő germán közösségek (szvébek) és a helyben tovább élő római lakosság is uralmuk alá kerül. A langobard kori népesség az újabb természettudományos vizsgálatok alapján sem nevezhető homogén társaságnak. A betelepülő népesség is több helyről érkezhetett, és természetesen jelentős helyi elemeket integrálhatott magába.

Királyság ellen (2. kép). Az 550-es évek elejéig többször konfliktusban kerültek a Kárpát-medence keleti felét uraló germánokkal, azonban hathatós bizánci segítséggel csak 552-ben kerekednek föléjük. Ekkoriban jelentősebb csapatokat bocsátanak a birodalom szolgálatára, s ezeket Itáliában és a perzsa fronton is be tudta vetni Justinianos hadvezetése.

Az 560-as évek derekán kiújult a langobard–gepida-konfliktus, mely a helyi viszonyok teljes átrajzolásával fenyegetett. A Sirmium (ma: Szávaszentdemeter/Sremska Mitrovica) városáig visszaszorított gepidákat végül maga a császár támogatta, s ez teljesen új szövetségi rendszer kialakulásához vezetett. A langobardoknak kapóra jött, hogy ekkor jelentek meg a Kárpát-medence térségében a bizánciak korábbi szövetségesei, az avarok. 566-ban a langobardok királya Alboin és a nomádok uralkodója Baján kagán egyességet kötött, melynek célja a gepida erők szétzilálása volt. A szerződés értelmében az avarok megkapták a langobard állatállomány egytizedét, valamint a győzelem esetén megtarthatták a zsákmány felét és a gepidák szállásterületét is. A langobard–avar-szövetségeseknek sikerült megtörniük a gepidák ellenállását, sőt a keleti germán uralkodó Kunimund is a csatatéren vesztette életét, lányát, Rosamundát Alboin maga mellé vette feleségként (3. kép).

Alboin feltehetően már korábban is tervbe vette a kedvező geopolitikai helyzetet mérlegelve a 20 éves háború tépázta (osztrogót–bizánci harcok, a lakossággal nagyon durván bánó bizánci adószedők és adminisztráció) Itália északi felének megszállását. Ugyanakkor nem elképzelhetetlen, hogy a király döntésében az új nomád szomszéd és szövetséges ereje is szerepet játszhatott. A gepidák elleni győzelmet követően a langobardok megegyeztek az avarokkal, hogy kiürítik számukra Pannoniát (a történetírói tudósítás szerint bármikor visszatérhettek), és megerősítették a két fél szövetségét is.

568 húsvétja után a langobardok magukkal vitték az uralmuk alá kerülő Kárpát-medencei csoportok azon részét, mely hadra fogható, élükön a legyőzött gepidákkal. A hadjárat sikerét jelzi, hogy mindössze pár év leforgása alatt Észak-Itália jelentős része az uralmuk alá került, 584-ig pedig a középső területeknek is egy jelentős része. Az újabb régészeti és történeti kutatás azonban egy nagyon fontos tényre hívta fel a figyelmet. Feltehetően 568 áprilisában az írott források korabeli tudósításával ellentétben nem az egész langobard dunántúli népesség távozhatott egyszerre. Számolva a teljes állatállománnyal és a családok sorával egy olyan, kilométereken át kígyózó sor árasztotta volna el Itáliát, melyet nem lett volna képes eltartani a terület, melyet az átvonulás érintett. Az első alkalmakkor valószínűleg csak a fegyveresek hagyták el a Kárpát-medencét, akik pár év leforgása alatt előkészítették a terepet népesség nagyobb arányú átköltözéséhez. Erről árulkodnak a régészeti leletek is, hiszen az utóbbi években több olyan tárgytípust sikerült meghatározni a langobard temetőkben, melyek a legendás 568-as távozásnak ellentmondani látszanak (4. kép 1.). 

A teljes és tökéletes migrációk létével tehát továbbra sem számolhatunk. Az kétségtelen tény, hogy a langobard hatalmi elit és az általa koordinált rendszer java része távozott Itáliába az 568-at követő egy-két évtized alatt. Emellett természetesen számolhatunk kisebb közösségeknek a Dunántúlon való helyben maradásával, ezek természetesen avar fennhatóság alatt folytatták életüket, és színesítették a korai Avar Kaganátus kulturális arculatát. Az itáliai langobardok és az avarok között a kapcsolat az elkövetkezendő évtizedekben is baráti, sőt szövetségesi maradt. A langobardok mesteremberekkel (hajóácsok) segítették az avar terjeszkedést, míg a nomád hatalom több ízben is katonai segítséget nyújtott a bizánciakkal és saját lázadóikkal szemben az itáliai germán uralkodóknak. A 6. század vége és a 7. század eleje közötti periódusban a két régió között élénk kapcsolatok mutathatók ki a leletek terén is (4. kép 2.).

Források

• Paulus Diaconus: A langobardok története. Gombos T. Albin fordítását felhasználva közreadja Galamb György. Budapest, L’Harmattan, 2012.

Irodalom

• K. W. Alt–C. Knipper–D. Peters–W. Müller–A.-F.Maurer–I. Kollig–Chr. Müller–S. Karimnia–G. Brandt–Chr. Roth–M. Rosner– B. G. Mende–B. R. Schöne– T. Vida–U. von Freeden: Lombards on the move – An integrative study of the Migration Period cemetery of Szólád, Hungary. PLoS ONE 11 (9), 2014, 1-14.
• Borglotte, Michael: Eine langobardische „Wanderlawine“ vom Jahr 568? Zur Kritik historiographischer Zeugnisse der Migrationsperiode. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 61/4 (2013) 293–310.
• Koncz István: 568 – A historical date and its archaeological consequences Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 2015/2, 315–340.
• Kiss P. Attila: Egy új tudományág, a langobardológia születése. Századvég 73 (2014/3) 33–68. https://szazadveg.hu/uploads/media/588f4105261c7/szazadveg-73-regeszet.pdf
• Vida, Tivadar: Conflict and coexistence: the local population of the Carpathian Basin under Avar rule (sixth to seventh century) In: The Other Europe in the Middle Ages: Avars, Bulgars, Khazars and Cumans. Ed. Curta, Florin. Leiden, 2008. 13–46.
• Vida Tivadar: "...kérték, hogy Pannoniában lakhassanak." Az avarok letelepedése. In: Régészeti Dimenziók. Tanulmányok az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének tudományos műhelyéből. Szerk. Anders Alexandra–Szabó Miklós–Raczky Pál. Budapest, 2009. 105–122.
• Vida, Tivadar: Aufgaben und Perspektiven der Langobardenforschung in Ungarn nach István Bóna. In: Kulturwandel in Mitteleuropa. Langobarden–Awaren–Slawen. Hrgs. Bemmann, Jan–Schmauder, Michael Bonn, 2008. 343–362.