Hunyadi János aktuálisabb téma, mint bármi. Mindenki róla beszél, az új filmsorozatot nézi és vitázik.

Az egész ország lázban él, mindenkinek van hozzáfűzni valója és ez igazából jó. Fontos, hogy egy olyan történelmi alakról tudunk diskurzust folytatni, akire felnézhetnek a nemzedékek. 

Írásunk azokról szól, akik Hunyadi zsoldjába álltak a török ellen, s biztos alapot adtak seregének. Az eretneknek tartott harcosokról és asszonyaikról, akik az új filmsorozatban egy lőfegyverekkel megtömött, Békés Szántóvetőnek elnevezett harci szekéren szolgálták urukat. A huszitákról, akik beleverekedték magukat a világtörténelembe, és a nőkkel kapcsolatos nézeteikben valami egészen rendhagyó örökséget hagytak hátra.

De kik azok a husziták, hogyan kerültek Hunyadi János zsoldosai közé, és miért tekinthető egyfajta zárványnak, idegen testnek a társadalomban az ő közösségük? Miként gondolkodtak a nőkről és milyen haladó eszméket, sajátos szellemi irányzatot képviseltek hatszáz évvel ezelőtt?

A huszita mozgalom atyja Husz János (Jan Hus) cseh teológus, egyetemi tanár, később a prágai egyetem rektora, aki a katolikus egyház megújítását szorgalmazta. Kitűnő prédikátor és a cseh királyi ház által támogatott filozófus volt, aki John Wycliffe angol hittudós tanait vette át és illesztette saját reformeszméjébe. Óriási hatással bírt környezetére, és személyét az előreformáció hírnökének tekintjük. Alapvetően az egyház megújhodását és megtisztulását akarta, elítélte az egyháziak fényűzését, a papi hivatalok megvásárlásának jogát, és szónokolt a pápai visszaélések ellen. A Biblia és az evangélium anyanyelvi hirdetését szorgalmazta és a két szín alatti áldozást (kenyérrel és borral), amely szertartásban – Husz nézetei szerint – maga Krisztus teste jelenik meg.

A konstanzi zsinaton 610 évvel ezelőtt perbe fogták és máglyahalálra ítélték annak ellenére, hogy a zsinat résztvevőinek majdnem fele szimpatizált személyével. Vértanúhalála azonban csak olaj volt a tűzre, tanai gyorsan terjedtek nemcsak Csehországban, de egész Közép-Európában is. A zsinaton elnöklő Luxemburgi Zsigmond magyar király ugyan megpróbált erélyesen fellépni követőivel szemben, de a háborút nem nyerhette meg. A husziták Felső-Magyarország, azaz Felvidék egy részét elfoglalták, és befészkelték magukat a korábban elhagyott várakba. Azokat megerősítve, felújítva állandó fenyegetést jelentettek még a nemesi bandériumokra is. Hunyadi János és később Mátyás király is hiába vonult ellenük haddal, ők is jobbnak látták inkább zsoldjukba fogadni a makacs hitújítókat.

A huszita hadsereg ütőképességének titka egyrészt a fanatikus hit, mely halált megvető bátorságban mutatkozott meg. A vakbuzgó szabadságszeretet és erős közösségi szellem mellett azonban a sajátos hadviselési módjukban találhatjuk meg erre a választ. Magasított falú, széles tengelytávú, masszív harci szekereket építettek, amelyeket vasláncokkal összekötöttek. Ezek oldalvédként működtek seregeik vonulása közben, letáborozáskor pedig a magas paveze pajzsokkal kiegészítve kitűnő védfalakat, igazi szekérvárat (wagenburg) alkottak belőle. Valójában egy kerekeken guruló monstrum, mozgó erőd volt, amelyben akár 20 ember is elférhetett. Hunyadi János hosszú, vagy téli hadjáratára Brassó városa 600 harci szekér építésére kapott felkérést. A huszita harci szekerek sajátos alakzatait még Mátyás király bécsújhelyi seregszemléjén, a skorpió hadrendben is fellelhetjük.

A különféle csapatnemek jó összehangolása miatt értek el sikereket, ehhez azonban sokat kellett gyakorlatozzanak. Ügyesen kombinálták a lovasság, a vértezett gyalogság és a számszeríjak, tűzfegyverek (puskafélék, bombardák, ágyúk) alkalmazását. A gyalogosok a mezőgazdaságból ismert cséphadarók, tűzvédelmi eszközök (horgas alabárd) vagy nyársak átalakított és hosszú nyélre szerelt változatait használták az ellenséges nehézlovassággal szemben. Az ellenség megbontására számszeríjászokat és puskásokat alkalmaztak, majd a szekérvárból kicsapó lovasság, vagy gyalogság támadásait kombinálták.

A hadművészeti újítások mellett azonban sokszor elfelejtjük azon alapvető dolgokat, amelyek nélkül egyetlen hadsereg sem lehet sikeres. Ez pedig a szervezett táborépítés latrinákkal, a logisztika, úthálózatok ismerete és a rendszeres felderítés alkalmazása. De van még ennél fontosabb elem is, mert egyetlen katona vagy hadsereg sem ér semmit megfelelő élelmezés, az élelmiszerek beszerzése, a harcosok sebkezelése és gyógyítása nélkül. Ehhez pedig értő kezek és szakértelem kell, mely többnyire a nőkre hárult. A nőknek a husziták körében egészen különleges státusz jutott. Valószínűleg a harctéri tapasztalatok, a hadi táborokban együtt töltött idő és a közös telepek, városok kialakítása során alakult így. 

Magyarországon, Erdélyben és Moldvában egyaránt futótűzként terjedtek nézeteik, a belső társadalmi feszültségek, belháborúk, parasztfelkelések, egyházi visszaélések és a török betörések pedig felgyorsították a régióban e folyamatokat. A közemberek között hamar népszerűvé váltak az új eszmék, hiszen igazságot és támaszt kerestek a kaotikus viszonyok között. Tanaikat a pápa által kiküldött inkvizítorok, majd az erdélyi ferences szerzetesek jegyezték le jelentéseikben. Ezekben a forrásokban egy egyenlőségen alapuló, Isten előtt is egyenjogúnak tekintett emberek szilárd közössége bontakozik ki előttünk. A minoriták rendjéből származó Marchiai Jakab főinkvizítor, Bosznia vikáriusa 1436 körül foglalta írásba a huszitizmus magyarországi és erdélyi követőinek tanait. Tevékenysége során prédikált „Magyar-, Székely- és Erdélyországban”, ahol szerzetestársaival együtt közel huszonötezer embert térített vissza a katolicizmusra. Ahogy a kalocsai érsek káptalanja fogalmazott 1436 decemberében: „…mert igen sok eretneket, akiknek ezeken a végeken hosszú idő óta roppant nagy tömege nyüzsgött…”

De milyen gondolatokat tartottak eretneknek Róma megbízott papjai? A husziták elvei szerint bárhol lehet misét tartani (erdőkben, barlangokban, mezőn, akár malmokban), bármely nemből való egyén megtarthatja azt. Két szín alatt áldozhat kenyérrel és borral bármely férfi és nő, nem kiváltsága ez a papoknak. Minden szentkultuszt elvetnek, nem tekintik a pápát és az egyházat Istentől valónak. Mindnyájukat testvérként tisztelték, elvetettek mindenféle világi titulust vagy hatalmat. Csak Istennek a Bibliában foglalt törvényét tekintették magukra nézve kötelezőnek, és a Szentírás alapján bárki prédikálhatott. Bármiféle egyházi pénzszedést tiltottak és eretnekségnek tartottak, például temetésért, harangozásért, esketésért, bérmálásért, halottaknak szánt évfordulós misék tartásáért stb.

A ferences barátok feljegyezték a moldvai husziták nőkkel kapcsolatos sajátos nézeteit. Az 1436-os Marchiai Jakab által írt jelentést pontokba szedték, az 1461-ben lejegyzett tételeket pedig cikkelyekben közölték, ezeket a forrásoknál ugyanígy jelzem. Nagyon beszédes az, hogy a nőket egyenjogú testvéreknek tekintették, misét tarthattak, sőt papi tisztséget is viselhettek. Bűnbocsánattal kapcsolatosan is rendhagyó nézeteket vallottak. Gyónni ugyanis bárkinek lehetett, a bűnöket lelkiismereti feloldozásért nőknek is meg lehetett vallani. „22. cikkely. A kisebb vagy a bocsánatos bűnöket bárki kölcsönösen megvallhatja egymásnak, akár férfi, akár nő, csak a halálos bűnök vannak fenntartva a papnak.” Hitük szerint csakis Isten oldhatta fel a kisebb bűnöket, a nagyobbakért pedig felelni kell a Túlvilágon. Tilos volt még a köztudottan gyilkosok, gazemberek elítélése is, annyira szigorúan vették a Tízparancsolatot: „Ne ölj!”. Marchiai Jakab megütközve jegyzi le erdélyi és moldvai tapasztalatait: „24.  Hogy bármely világi ember, a nő is gyóntathat és feloldozást adhat.” Mivel a husziták bármiféle eskütevést tiltottak és bűnös, sátáni dolognak véltek, ezért elvetették a házasság szentségét és intézményét is. „6. cikkely. A házasságokat felbontják, állítólag éppen az evangélium alapján, mivel azt mondják, hogy ők egyedül azt tartják meg, s minden más elhagyható.” A szerelmet Isten által adott ajándéknak vélték, és szabad elhatározás alapján kívánták megélni. Ezt persze a klerikusok kiforgatva egyfajta szabadosságnak írták le: „38. cikkely Asszonyaikat mindenki számára közössé teszik […]”

A papság mibenlétével kapcsolatos szemléletük évszázadokkal megelőzte akár a későbbi reformáció tanait is. Hiszen a protestáns gyülekezetekben is csak a modern korban lesznek női lelkészek. A középkor patriarchális viszonyai között szinte elképzelhetetlennek tűnnek ezek az eszmék. A ferences barátok az alábbi okoskodással nyugtatták magukat: „37. cikkely. Asszonyaik papságot viselnek […] Ez a cikkely, úgy látszik a pepuziánusok tévelygéseiből veszi eredetét, akik a papi tisztséget és a pap tisztét az asszonyoknak juttatják.” A papuzianusok, más néven montanisták egy ókori karizmatikus keresztény mozgalom volt. Elindítója Montanosz volt a frígiai Papuza városából. Tanításai gyorsan terjedtek Kis-Ázsiában, Rómában és Észak-Afrikában. A II. század végén eretneknek nyilvánították, annak ellenére, hogy követői célja valójában az eszményi tisztaság elérése volt. Innen ered a világi élvezetek elutasítása, a böjtölés és a szigorú értelemben vett monogámia, az egyszeri házasodás szokása. A nők valóban a sajátos egyházi hierarchiájuk tagjai voltak, tehát papi tisztséget is betölthettek. A középkori husziták ehhez az ókori idillikus képhez nyúlhattak vissza, s próbálták megélni az őskeresztények hitét. 

A huszitizmus eszmeisége évszázadokkal megelőzte saját korát, a reformáció előfutárának tekinthető. A középkorban ismert társadalmi rétegekből kilépve új világot akartak teremteni, amelyben a nők egyenrangú szereplőkként foglalnak helyet. A háborúban fogant, vérrel-vassal szerveződött enklávéjukban azonban nemcsak hitbuzgó harcosok, de igazi ezermesterek is kikerültek soraikból. Így alakulhatott ki a hírhedt huszita harci szekér, amely egyrészt puskaporral működő lőfegyvereket, másrészt élelmiszereket és tábori konyhát is szállított. Az összeláncolt, mozgó erődként funkcionáló szekereken mindenre elszánt férfiak és nők utaztak, kik meggyőződésük szerint Krisztus kiválasztottjaiként éltek. Ehhez méltóan testvéri kapcsolatokat építve és vagyonközösségben élték mindennapjaikat. Hitük szerint a természetadta szabadságban kellene minden embernek léteznie, mindenféle rangot és vagyont mellőzve. A lélek meztelenségét óhajtották és egy szebb jövőt, ahol a nő egyenjogú társ, aki feloldozhat, szabadon szerethet és Isten felé fordulhat bárhol, bármikor…