Milyen hasonlóságok fedezhetők fel a hevszurok és a magyarok harci hagyományaiban? Hogyan maradhat fenn évszázadokon át egy közösség fegyveres tudása? És mit ér a történeti forrás, ha a kutató nem indul el a helyszínre, hogy saját szemével is ellenőrizze annak állításait?

A Magyarságkutató Intézet podcastjának legújabb adásában Hidán Csaba régész, történész, a Hagyományőrző és Történeti Rekonstrukciós Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi docense és az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola harcművészeti oktatója beszélgetett Toót-Holló Tamással georgiai (grúziai) és erdélyi kutatóútjairól, a történelmi harcművészetekről és a terepkutatás jelentőségéről.

A beszélgetés egyik központi témája a Kaukázus hegyei között élő hevszurok harci kultúrája. A nehezen megközelíthető völgyek lakói évszázadokon keresztül őrizték sajátos fegyverzetüket, harci technikáikat és életmódjuk számos elemét. Hidán Csaba georgiai útja során nemcsak történészként vizsgálhatta ezt a világot, hanem gyakorló harcművészként személyesen is tanulhatott a helyiektől.

A kutató szerint a magyar és a hevszur harcművészet között nem beszélhetünk bizonyított rokonságról, figyelemre méltó hasonlóságokról azonban igen. Ilyen többek között az enyhén hajló szablyák használata, a könnyebb vagy közepes vértezet, az alkarvédők, a kerek ökölpajzsok, valamint az erőteljes vágásokra és szúrásokra épülő harcmodor. Különösen érdekes párhuzamot jelent az alkarvédő használata: egy 1664-es forrás a magyar huszároknál is megemlíti a vágások ilyen módon történő hárítását, miközben ugyanez a technika a georgiai harcművészeti hagyományban is megtalálható.

A hasonlóságok a pásztorkultúrában is felbukkannak. Hidán Csaba olyan, csuklózsinórral ellátott, szablyaszerű pásztorbotokról beszélt, amelyekhez hasonló darabokat Székelyföldön és Georgiában egyaránt találhatunk. A kutatóút egyik legnagyobb meglepetése ugyanakkor az volt, hogy a Kaukázus elzárt vidékein a lovaspásztorkodás nem pusztán történeti emlék: ma is élő életforma.

A terepmunka során egy helyi harcművészeti hagyományőrző, Sota bácsi tudásába is betekintést nyerhetett. Az első bizalmatlanságot hamar felváltotta a kölcsönös szakmai érdeklődés: Hidán Csaba a magyar történelmi vívás rekonstruált technikáiból mutatott be néhányat, vendéglátója pedig hevszur állásokat, fogásokat és alapvágásokat tanított neki. A találkozás különös magyar vonatkozást is tartogatott: a helyi gyűjteményben egy régi fegyvert – a helyi hagyomány szerint – magyar eredetű puskaként tartották számon

A podcast azonban nemcsak a Kaukázusról szól. Hidán Csaba beszámolt legutóbbi erdélyi terepkutatásairól is, amelyek során munkatársaival történeti források, régi és katonai térképek, helyszínrajzok, műhold- és drónfelvételek, valamint a helyiek tudása alapján kerestek régóta ismert, de mára nehezen azonosítható történelmi helyszíneket.

Így jutottak el Fütyervárhoz, amelynek maradványai a kutató szerint jól megfeleltethetők Orbán Balázs 19. századi leírásának és helyszínrajzának. A terepen azonosítani tudták a leírásokban szereplő vízrajzi és domborzati elemeket, valamint faragott köveket is találtak. A kutatás arra mutat rá, hogy a régi leírásokat nem elegendő az íróasztal mellől megítélni, a forrásokat a helyszínen is ellenőrizni kell.

Hasonló módszerrel vizsgálták a Bágyon és Székelyhidas között húzódó Gerendás utat is. A hagyomány szerint ezen a nehezen járható hadiúton az aranyosszéki székelyek egy mongol, illetve tatár betörő sereggel csaptak össze. A kutatócsoport emellett a Tamás-hegy környékén azonosította azt a területet is, ahol a történeti adatok alapján egy egykori „táncolóhely” lehetett. A hely jelentőségét különösen érdekessé teszi, hogy az 1279-es budai zsinat rendelkezései a templomokban és temetőkben történő táncot is tiltották, ami érdekes párhuzamot kínál a középkori táncszokások vizsgálatához.

A beszélgetés így a történelmi harcművészetektől végül magának a történészi munkának a lényegéig vezet. Írott források, térképek, régészeti nyomok, helynevek, népi emlékezet és személyes terepbejárás együtt adhatnak választ olyan kérdésekre, amelyekre külön-külön egyik forrástípus sem feltétlenül képes.

Hidán Csaba kutatóútjai egyúttal azt is megmutatják, hogy a hagyomány nem feltétlenül múzeumi tárgy. A Kaukázus elzárt völgyeiben ugyanúgy jelen lehet az élő harci és pásztorkultúrában, ahogyan Erdélyben egy helynévben, egy régi útban vagy a helyiek generációkon át megőrzött tudásában.