Nagy Lajos király anyja, Piast Erzsébet 1357 tavaszán hosszú európai zarándokútra indult. Elsődleges úticélja Marburg volt, ahol rokonának és névadójának, Árpád-házi Szent Erzsébetnek a sírja előtt kívánt tisztelegni, továbbá másik két távoli szent hely, Köln és Aachen felkeresését is tervezte.

Az anyakirályné mélyen vallásos életet élt, zarándokútjának spirituális indítékához nem fér kétség. Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy utazásának idején nagyon is e világi események aggasztották: fia, Lajos király egy évvel korábban harcba szállt Velencével a dalmát városok fölötti uralom visszaszerzéséért, s törekvését mindaddig nem koronázta siker. Erzsébet királyné zarándokútján e küzdelem jó kimeneteléért könyörgött védőszentjei közbenjárásával Istenhez, és közben, a hosszú út alatt, a magas méltóságokkal való találkozásai során kétségtelenül megpróbált diplomáciai támogatást, szövetségeseket is szerezni fiának. 

Egy zarándoklatot úgy szoktunk elképzelni, hogy nem csupán az úti cél, hanem maga az út is számít, amely gyakran hosszú és fáradságos, önmegtagadással teli, s ezáltal elősegíti a lelki megújulást. Egy középkori királyné azonban másképpen utazott: Erzsébet rangjára és életkorára való tekintettel – körülbelül 50 éves lehetett ebben az időben –  nem gyalogolt, még csak nem is lovagolt, hanem – nagy valószínűséggel – hintóba szállt udvarhölgyeivel. Útjukat 700 lovag kísérte.

A zarándoklatról több külföldi forrás is tudósít, ami mutatja az esemény korabeli jelentőségét. Henricus Diessenhofen konstanzi kanonok krónikájában beszámol arról, hogy IV. Károly német-római császár elment Csehországba a magyar király anyja elé, hogy aztán az ő társaságában Kölnbe és Aachenbe utazzék. Erzsébet ugyanis Magyarországról először Prágába érkezett, ahol találkozott a sziléziai Piast-ágból származó kedves rokonával, Anna von Schweidnitz cseh királynővel, Károly császár feleségével. 

A trieri püspök krónikájából azt is megtudjuk, hogy Károly császár Erzsébet királynét a legfényesebben fogadta és először Marburgba ment vele. Ott Szent Erzsébetnek, aki magyar király lánya volt, aranyból, ezüstből és drágakövekből készített koporsóját az egybesereglett hercegekkel és urakkal ünnepélyesen körbe hordozták a városban és nagy ünnepet ültek. Szokás volt, hogy a magasrangú személyek ilyenkor gazdagon megajándékozzák a felkeresett szent helyet. Marburgban, sajnos, nem maradt fenn olyan jegyzék, amiből ennyi idő távlatából azonosítani lehetne Erzsébet királyné adományait, feltehetőleg maguk a kegytárgyak sem maradtak fenn. Mindazonáltal Pór Antal történésznek, aki1900 körül járt ott a régi idők emlékeit kutatva, sikerült egy érdekes felfedezést tennie. Észrevett a templomban egy finom kidolgozású, festett fából készült szobrot, mely Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázolja özvegyi koronás fátyollal a fején, kezében a templom makettjével. Pór felfigyelt a szobor kék színű palástjára, mely a törékeny női alak vállairól  szép redőkben a bokájáig omlott alá. Ennek a palástnak az volt az érdekessége, hogy arany Anjou liliomok díszítették. Pedig Szent Erzsébet Árpád-házi volt, és az Árpádok nem használtak liliomos díszítést. Ttüringiai férje révén sem illették meg őt az Anjou-dinasztia virágai. A liliomdíszes palás tehát minden bizonnyal a szobor készíttetőjére mutat: Erzsébet királynéra, a magyarországi Anjouk nagyasszonyára. A királyné zarándoklata alkalmából ajándékozhatta ezt a szobrot a búcsújáró helynek. A szobor ma is látható a marburgi templomban.

Marburgból Erzsébet királyné és népes kísérete a császári házaspár társaságában Nürnbergen át Mainz felé folytatta útját. Onnan a Rajnán lefelé hajóval mentek tovább Kölnig. A kölni dómban meglátogatták a napkeleti bölcsek ereklyéit. 1357-ben pünkösd május 28-ra esett. Ezt a nagy ünnepet a zarándokok már Aachenben töltötték. Itt meglátogatták a Magyar Kápolnát, melyet Nagy Lajos király alapított. 

Koblenzen és Frankfurton keresztül indultak vissza, majd ugyanazt az útvonalat követték, mint ahogyan érkeztek. A császári pár Prágáig, pontosabban Magyarország határáig kísérte vissza Erzsébet királynét. Diessenhofen krónikájából tudjuk, hogy Erzsébet és kísérete Fehérházánál (ma: Holics) lépett újra magyar földre. 

Alig fejeződött be Erzsébet királyné zarándoklata, még haza sem ért, és megfordult a hadi helyzet Dalmáciában: Spalato és Trau újra a magyar koronához csatlakoztak. Zára, Raguza és a többi dalmát város 1357 júliusában követte példájukat. A következő évben megkötött Zárai Béke az egész tengerpartot Raguzától a mai Rijeka vidékéig feltétel nélkül Magyarországnak biztosította hosszú időre.