A népi hiedelmek kísértetalakjai között a XIX. századig előkelő helyet foglaltak el a lápi lidércek, „tüzes emberek” (homo ignitus). Noha alakjuk már a XX. századra kikopott a köztudatból, országszerte sok adat maradt fent róluk.¹

Ezek között korainak számít Náray György (csallóközcsütörtöki plébános 1674 és 1679 között) feljegyzése. Náray római tanulmányai után hazatérve felvette a kapcsolatot a helyi notabilitásokkal, és élénk kapcsolatot tartott fenn mind világi, mind egyházi személyekkel. A korból ritkaságként ránk maradt plébániai számadáskönyvben helyi „Krónikát” kezdett vezetni, amelyet bár nagy megszakításokkal, de több utódja is folytatott; a feljegyzések majdnem pontosan egy évszázadot ölelnek fel.²

Alábbiakban olvasható a tüzes emberről szóló feljegyzése, mely részletességével is kiemelkedik a hasonlók közül.

„Az előző, 1678. évben aratás után, a Boldogságos Szűz mennybevételének ünnepe körül esett itt meg, hogy este afféle tüzet láttak, melyet a régiek lidércfénynek és ide-oda bolygó tűznek neveztek;³ nálunk a harmadik–negyedik mérföldkő környékén figyelték meg az említett tüzet már évek óta, éjszaka felbukkanva bolyongani különböző helyeken. Olykor egyazon alkalommal két-három helyen, eltérő mozgással figyelték meg ugyanazon a mezőn, és különböző alkalmak során sokakat, akik valami ügyben éjszaka is foglalatoskodtak, közelről követve szinte halálra rémített. Egyesek egyáltalán nem épültek fel többé ebből a rettenetből, mint például akivel Köpcsényben esett ez meg, illetve másutt másokkal, ami miatt a köznyelv már általánosan, mindenki körében „homo ignitus”-ként, azaz tüzes emberként⁴ emlegette a dolgot. 1677 adventjén a csákányiak⁵ az említett, közönségesen csak tüzes emberként emlegetett gyakori megjelenései miatt már nem is mertek rorátéra idejárni. 

Ez a tűz tehát az említett évben és időben jelent meg és kiváltképp nagyságos Forgách László özvegyének házanépe látta este a mezőn Somorja felé; egy másik este maga a nagyságos úrnő is látta, és a tornácról figyelve hívatott engem, a plébánost. Míg házanépe több tagjával együtt igen hosszan figyeltük az említett tüzet, én főleg azon tűnődtem, vajon természetes tűz vagy csodajel-e. Mivel pedig néha egy pillanatra eltűnt, néha pedig újra, egy pillanat alatt embernagyságnál nagyobbra nőve ragyogóan fénylett, máskor pedig lassanként zsugorodott és lassan növekedett, vagy lassan zsugorodva egy pillanat alatt magasabbra nőtt, és időnként fényesebben, időnként homályosabban látszott: emiatt úgy döntöttem, hogy ily sok átváltozása alapján nem lehet természetes tűz, és elkezdtem mondani magamban a De profundis-zsoltárt⁶ ,melynek végére a tűz lassan elenyészett, és többet nem jelent meg utána, noha sokáig vártunk még; ám attól fogva mindmáig máshol sem hallottuk, hogy megjelent volna. 

Emiatt azon nyomban erősen megfogadtam, hogy az itteni temetőben levő kápolnát felújíttatom, hogy gyakrabban megemlékezhessünk a halottakról, és időnként esetleg valami összejövetelt is rendezhessünk, hogy minden hónapban legalább egy pénteken ünnepélyesebben összegyűlhessünk szentmisét bemutatni az elhunytakért, engedélyt szerezve erre Rómából, a Szentatyától.”