Népünk hagyománya megőrzött egy, a nagyhétre szóló, középkori eredetű imádságot. Jézus és Mária párbeszéde ez, az ő búcsúzásuk, melynek során Jézus elmondja édesanyjának, mi vár rá a húsvétot megelőző hét napjain. Ez az énekelt imádság egyik leggyakoribb változata így szól a nagycsütörtök eseményéről: „Hát nagy zöld-csütörtökön, / óh Szent Fiam mit fogsz tenni? / Akkor anyám hamis Júdás, / engem harminc pénzen elád…”

A nagy-, vagy régiesen zöldcsütörtök az utolsó vacsora – és az Oltáriszentség alapításának emléknapja. Ezen a napon az orgona, a csengettyűk és a harangok elhallgattak – mint mondják, Rómába mennek –, és egészen nagyszombat estig, a feltámadás szertartásának kezdetéig a toronyban lévő kereplő látta el a harangok feladatait. Néhol a falu utcáit járó kereplős gyermekek jelezték a templomi szertartások kezdetét. Bercsényi Miklós 1705. április 9-én kelt levelében írja, hogy „Szintén, a Jeremiás siralmát hallgatnám midőn vettem levelét Nagyságodnak. Verék az Pilátust az gyermekek…” Ez a szokás – Bálint Sándor tudósítása szerint – szülőfalumban Újkígyóson és a szomszédos Csanádapácán olyan formában élt, hogy nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, a Jeremiás siralmait vezető pap a zsoltár után, annak jeléül, hogy a templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megütötte könyvével az oltár lépcsőjét. Az idősebb férfiak erre botokkal, a fiatalabbak csatos imakönyvükkel ütötték a padokat, nagy zajt csapva.

A mai „naptári bejegyzéséhez” kapcsolt képünk (talán meglepő módon) a gyermek Keresztelő Szent Jánost ábrázolja. Ez a színes, Újkígyóson gyűjtött, a 19 – 20. század fordulóján készülhetett olajnyomat, vélhetően helyi asztalos keze munkája nyomán fakeretben, hólyagos, régi hutaüveg alatt látható. A képen a gyermek keresztelő János jellegzetes szőrruhában jelenik meg, amint a bárányt és az „ECCE AGNUS DEI” feliratú szalaggal ellátott keresztet öleli.