Ha a passzivitás, az akadémikus és a hipnotizál helyes, akkor az *irónikus és *kultúrális miért nem?

A kiejtés szerinti írásmód tűnik a lehető legegyszerűbb, leginkább magától értetődő helyesírási alapelvnek. Hiszen mindenki úgy gondolhatja, hogy nincs is annál egyszerűbb, mint hogy a szavakat a kiejtésük szerint írjuk le.

Igen ám, de vannak olyan szóalakok, amelyeknek a kiejtése ingadozó. Olyan helyzet is akad, amikor hasonló felépítésű szóalakokat eltérő módon ejtünk ki és írunk le. Ekkor pedig óhatatlanul is zavarossá válik az írásgyakorlat, és a helyesírási szabályozás is annak tűnhet. Azt is észre kell vennünk, hogy helyesírásunk másik alapelve, a szóelemzés a kiejtés szerinti alapelvvel bizonyos esetekben éppen ellentétes logikát követ, és ennek a több szóelemből álló szóalakokban van különös jelentősége. Ugyanis a szóelemző alapelv lényege, hogy a több szóelemből álló (tehát toldalékolt vagy összetételben szereplő) szóalak szóelemeinek hangtani kapcsolatai miatt kialakuló kiejtésbeli változásokat írásban nem jelöljük, például hiába ejtjük ki a [fonnya] hangalakot, a szót fonja formában írjuk le. Ezúttal a passzív > passzivitás, irónia > ironikus, kultúra > kulturális és néhány hasonló felépítésű szóalak írásmódját vizsgáljuk meg.

A magyar helyesírás szabályainak aktuális, 12. kiadásában a 28. és 206. pont rendelkezik erről. 

28. pont:

„A közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők előtt a tő belseji hosszú magánhangzó rövidre változik, például: szláv – szlavista, szlavisztika; szociális – szocialista, szocializáció; hérosz – heroikus, heroizmus; passzív – passzivitás; hipnózis – hipnotikus, hipnotizál, hipnotizmus; szuverén – szuverenitás; irónia – ironikus, ironizál. Ez a szabályszerűség a továbbképzésben is érvényesül: kolléga – kollegiális – kollegialitás; stb. De: akadémia – akadémikus, akadémizmus, akadémista; fókusz – fókuszál; stb. [Vö. 206.]”

206. pont:

„A közkeletű idegen szavak egy részében egyes idegen eredetű képzők (-ikus, -ista, -itás, -izál, -izmus stb.) előtt a tő belseji hosszú magánhangzó röviddel váltakozik, például: passzív – passzivitás; periódus – periodikus; reális – realista, realizál, realizmus; típus – tipikus, tipizál. [Vö. 28.]

A hosszú magánhangzó azonban (nem mindig következetesen) néhány szónak a származékaiban is megőrződik: akadémia – akadémikus, akadémizmus, akadémista; esztéta – esztétika, esztétikum, esztétikus; stb.”

Nagyon jól megmutatkozik a fenti példákban, hogy a kiejtés váltakozása látszólag nem mindig következetes és szabályszerű. Legalább is a mi, 21. századi magyar írásbeliségünk és nyelvhasználatunk felől nem az. Például amíg a hipnózis belső magánhangzója az -ikus képző előtt (írásban és megfigyelésem szerint többnyire szóban is) lerövidül: hipnotikus; addig az esztétika hasonló alakja nem *esztetikus, hanem esztétikus, tehát marad a hosszú belső magánhangzó.

Igyekeznek logikus rendszert alkotni a helyesírási szabályaink, hisz így könnyebb őket alkalmazni, ám az írásbeliséget kodifikáló szabályok nem minden esetben képesek egységesen, pontosan leírni a kiejtést, mert az előbeszéd változatos és változékony. Másképp megközelítve a kérdést: a kiejtésünknek megvannak a jellegzetességei, és ezeket nem lehet minden esetben kimerítő, logikus szabályokkal leírni. Vagy ha mégis megkísérelnénk ezt, akkor olyan bonyolult magyarázatokat kellene adnunk, amelyek a helyesírás átláthatóságának és a minél egyszerűbb alkalmazhatóságának az igényét nem elégítenék ki. Az ironikus, de akadémikus szóalakok kiejtése látszólag ellentmondásos: az első szóalakban a szótő belső magánhangzója lerövidül, a másodikban nem, és ezt rögzíti is a helyesírási szabályozás. Ezt az eltérést lehet úgy is interpretálni, hogy az akadémikus alak kivétel, mert a szabályzat 28. pontja szerint a hasonló idegen eredetű kifejezések jelentős részében ilyen képző előtt lerövidül a szótő belső magánhangzója, az akadémia, az esztétika és még néhány alakban pedig nem, tehát ezek kivételek. Ugyanakkor pedig ezeknek a szóalakoknak a kiejtése nem a szabályszerű – kivételes tényezők skáláján mozog, hanem leginkább ezeknek a görög-latin eredetű kifejezéseknek a szóképzés során történő hangsúlyváltozásaira vezethetők vissza az ellentétes formájú alakok. Ezeknek a görög-latin grammatikai és fonetikai törvényszerűségeknek a hagyományai manapság már csak alig-alig élnek, ezért marad a szabályzatban rögzített alakok követése, esetleg a megérzés, az egyéni ejtéssajátosság szerinti írás.

Megfigyelésem szerint előfordul írásban *kultúrális és *irónikus szóalak, viszont a helyesírási szabályzat a 28. szabálypontja szerint a kulturális és ironikus forma a helyes. Feltételezhetően összetett okokra vezethető vissza ez az anomália. Emögött is állhatnak egyéni kiejtési sajátosságok, azonban ezeknek a hitelt érdemlő mérése jelentős és nehéz tudományos feladat, tehát itt most nincs lehetőségem egyértelmű bizonyításra. Az is előfordulhat, hogy a szótő hosszú magánhangzója analógiás módon ezekben a szólakokban megmarad. A nyúlást és rövidülést ezeknek a kifejezéseknek az átadónyelvben a képzés miatt kialakuló hangsúly változása okozza, azonban a görög és latin nyelvre vonatkozó részletesebb magyarázatba ezúttal nem bonyolódom bele, mert a mai magyar írásbeliségben is viszonylag csekély szerepe van már a klasszikus, antik nyelvtudásnak. Ez a kulturális örökség hagyományozódik ugyan a kiejtésben és az írásbeliségben, de már csak homályosan. A mai írásgyakorlatunkban pedig nehezen tudjuk megadni a magyarázatot a belső magánhangzó rövidülésére és nyúlására, ezért fordulnak elő ingadozások az írásgyakorlatban.

Az is elképzelhető, hogy a főszabállyal ellentétes akadémia > akadémikus, akadémista, akadémizmus, esztétika > esztétikus, esztétikum analógiája is hat a többi, egyébként rövidülő szóalak helyesírására. A helyesírási gyakorlatunk sok esetben az analógiára épül. Ez olyan összehasonlítási művelet, amely nem teljeskörű, hanem olyan formákat jelöl ki mintaértékűnek vagy azonosnak, amely csupán néhány példára, néhány hasonló szempontra épül. Az analógia logikája a következő: ha két dolog néhány szempontból hasonló vagy azonos, akkor azokat teljes mértékben hasonlónak vagy azonosnak értékeljük. Könnyen beláthatjuk, hogy ez roppant kényelmes és egyszerű konklúzió, viszont nem minden esetben helytálló.

Tehát ha az akadémikus, esztétikus analógiájára írjuk vagy ejtjük hosszú belső magánhangzóval a *kultúrális vagy *irónikus szóalakot, akkor a helyesírási szabályzat szerint hibázunk, viszont a magyarázathoz a görög és latin nyelvek grammatikáját és fonetikáját kellene ismernünk. Ezt viszont ma már csak kevesen tudják. Ráadásul érdekes, elgondolkodtató szempont, hogy kell-e ismernünk idegen nyelveket ahhoz, hogy helyesen tudjunk magyarul írni. Érdemes fülünkre hallgatni: röviden kényelmesebb is kiejteni a kulturális, ironikus, passzivitás szóalakokat, írjuk is úgy őket! Azonban az is szubjektív, hogy kinek mit könnyebb kiejtenie. Összegezve csak azt tudjuk üzenni, hogy vannak a helyesírásunknak és a kiejtésünknek olyan jellegzetességei, amelyeket nem mindig tudunk egyértelműen megmagyarázni. Ilyenkor különösen nagy szükség van a helyesírási szabályzat mintájának a követésére.